Hervay Gizella: Kapu, nap, asszonyok

A festő egymásra festette képeit, mert nem volt pénze vászonra. Láttam, ahogy képre képet festett, s az utolsó képen, a láthatón átvilágított az első, a második, a harmadik... S az utolsó kép, a látható is ilyen volt már: a napfénybe bugyolált asszony méhén átsugárzott a virág. A narancsszínű és piros napok átütöttek a vásznon, és véglegesen körülzárták az asszonyok arcát. A fehér kendők is napokká váltak s a feketék is. A kapuk mozdulatlanul lebegtek, mint az emlékek. És a napbazárt arcú asszonyok keze egymásraejtve, egymáson átnyúlva, egymásbatűnve egy leheletnyi végtelenbe veszett. 

Il pittore dipinse i suoi quadri, uno sopra l’altro, perché
non aveva soldi per la tela. Lo vidi, mentre dipingeva
quadro sopra quadro, sull’ultimo quadro traspariva
visibilmente il primo, il secondo, il terzo… e l’ultimo quadro
visibile era ormai così: attraverso il grembo, della donna
avvolta dalla luce del sole, s’irradiava il fiore.
I soli, color arancio e rosso, trasparivano attraverso il
telo, e racchiudevano irreversibilmente il volto delle donne.
Anche i fazzoletti bianchi son diventati soli, come pure
i neri. I portoni libravano immobili, come i ricordi.
E le mani delle donne dal viso soleggiato, una sopra
l’altra, incrociate tra di loro, svanite una nell’altra, si
sono sperdute nella distanza infinita.