Hervay Gizella: Al posto della lettera (Levél helyett Olasz nyelven)

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek. 

Che meraviglia: puoi parlare, ed è imprevedibile
cosa risponderanno. Può anche capitare di trovare
un compagno, dobbiamo solo imparare la sua unica
e mai ripetibile lingua. Dobbiamo solo riconoscere
passando attraverso i strati della terra, attraverso le
epoche della storia, giungendo là, dove lui, solo lui
è l’assoluto universo, e rivolgergli la parola.

Trovare quella parola, che lui stava cercando senza
trovarla, di cui ha bisogno, che passando attraverso
gli strati della terra, attraverso le epoche della storia,
potesse finalmente giungere là, dove lui solo lui, è lui
l’assoluto universo. Le parole che noi amiamo, è
superfluo e ridicolo gettar’ verso di lui, con queste lo
colpiamo soltanto, dal momento che se io dico, latte:
vedo un grande albero di noce, tra il fogliame pezzi
del cielo, sotto l’albero, tavolo da giardino, latte nel
bicchiere, brilla il latte, il paesaggio. Ma potrebbe
essere che a lui ricorda di non aver avuto latte, non
c’era, la madre era lontana, e con la parola lo colpisci.
Ma se gli trovi quella parola che lui sta cercando!
Sarà tuo compagno e ti risponde, e nella sua risposta
splenderà la parola persa, che un tempo dalla tasca
della tua infanzia è rotolata via senza lasciare tracce.

Se potessi trovarla! Non avrei mai più il coraggio
di pronunciare la parola: t’amo. Direi soltanto treno:
forse abitava vicino la stazione, e il treno sferragliava
attraverso i suoi anni, portando paura e struggimento
verso i paesi lontani. O direi sigaretta: perché aveva
gettato il pacchetto di sigarette attraverso il finestrino
del treno, quando coi polmoni purificati filava verso
l’amore.

Devi fare solo attenzione ai suoi movimenti, con il
braccio descrive un tale movimento di cui è capace
solo colui, che si muove o parla con tutto il suo
essere, non v’è un’altra risposta per lui, solo se anche
tu ti giri verso di lui con tutto il tuo essere.

Al lato della bocca una piccola ruga si ricorda, e negli
occhi la vergogna è tale, che si gira d’altra parte e si
accende una sigaretta. Con le tue sofferenze non lo
raggiungerai mai, sul tuo viso le tracce della sofferenza,
la voce resa rauca dal pianto trattenuto. Anche i tuoi
ricordi devi abbandonare, perché provengono
dall’epoca preistorica, quando l’uomo non era capace
rivolgere la parola ad un altro uomo, solo a colpire.
Il mio viso è pieno di lividi verde blu, non mi
parlavano, mi davano solo botte, or’ io devo parlare,
devo trovare quelle parole di cui lui ha bisogno,
invano ripeto le mie parole, lui non mi presta
attenzione.

Eppure lui fece un movimento, s’era girato verso di  
te, come colui che si volta con tutto il suo essere, ti  
sei girata verso di lui, come colui che risponde con
tutto il suo essere, ti aveva abbracciato, come colui
che abbraccia per la prima volta, come colui che
abbraccia per l’ultima volta, tu l’avevi abbracciata,
come colui che abbraccia per la prima volta, come
colui che abbraccia per l’ultima volta. Eppure tutto
quel che dissi è stato: t’amo.