Hervay Gizella: Tőmondatokban

Tőmondatokban gondolkozom.
A kanálnak nincs fénye, csak fogása van.
A kásás hó nem emlékeztet semmire.
Belelépek.
Nincs szeme a holdnak.
A fák ágai nem nyúlnak utána.
Nincs emberi mozdulata a tájnak.
Könnyebb lenne, ha jelkép lenne a virág,
a bokor anyóka,
könnyebb lenne, ha szólna hozzánk a nap,
a szél
vagy a fenyő.
De a csend se emlékeztet
se szorongásra, se félelemre.
Csak csend a csend.
Csak emberi a szó.
Nem nyihogás,
nem víz-zuhatag.
Nem kisebb határai közt a gondolat.
Sohasem volt emberi a kő, a nap,
csak szelíddé tamtamozta az iszonyat.
Idegen volt az iszap és a márvány,
idegen volt a tűz és a szivárvány,
nem a dolgokat nevezték meg a szavak,
csak azt, ami az emberiből hozzájuk tapadt.
Nem lényegükről szól a szó,
csak arról,mire használhatók.
Nem lett közelibb a világ,
csak élhető, csak lakható.
Idegen az ember füvön, fényben a nap alatt,
és mítoszai nélkül markában csak az marad,
ami emberi.
Minden más idegen, embertelen.
Egyetlen fegyverünk ellene a csupasz értelem.
Csak a kigondolt kerék a miénk,
naprobbanás ellen nincs másunk, csak az érv,
atomhalál ellen csak szó, csak szerelem,
üstökös ellen hajszálnyi jóság,
földrengés ellen törékeny műszeren
egy gondolat.
A gondolat csupaszabb és védtelenebb,
mint a megcélzott szarvas szeme.
Önmagán kívül nincs semmi egyebe.
Nincs semmi szép,
se kő, se virág, se nap,
csak az önmagát szülő gondolat.
Csak ennyi van, hogy emberek vagyunk:
kővel, nappal, halállal szembefordulunk.
Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat:
Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!