Hervay Gizella: Védtelenül

Te tudod, hogy csak a sorsom embertelen,
mégis borzongva elhagysz.
Nézem a táguló homályt a szemeden.
Kegyetlen vagy, hiszen csak a sorsom embertelen.
Kegyetlen vagyok, hogy is kérhetem,
hogy osztozz szétzilált életemen!

Embertelen sorsába zártan
megmaradhat-e embernek az ember?
Feláldozzam a mosolyodat?
Üsselek pofon szerelemmel?

Akár a meztelen gondolat,
olyan védtelen a vágy

Az ember úgy sóvárog a tisztaságra,
hogy bemocskolja magát.

S a jóság olyan láthatatlan,
mint a virágba felszivárgó halál.

Tenyerem fáj, ha egy fa kérgét megsimítom.
Fáj-e a fának a simogatás?
Fáj-e neked a simogatás?

Akár a meztelen gondolat,
olyan védtelen a vágy.

S a tisztaság olyan láthatatlan,
mint a virágba felszívódó halál.

Tu lo sai, che solo il mio destino è inumano,
eppur’ rabbrividendoti m’abbandoni.
Sui tuoi occhi vedo estendersi un velo d’ombra.
Sei spietato, perché solo il mio destino è inumano.
Sono spietata, come potrei chiederti
di condividere la mia vita infranta!
 
Racchiuso nel destino inumano
può un uomo rimanere uomo?
Dovrei sacrificare il tuo sorriso?
Prenderti a schiaffi con amore?
 
Come un pensiero nudo,
è così indifeso il desiderio.
 
L’uomo brama dietro la purezza,
mentre lorda se stesso.
 
E la bontà è così invisibile,
come la morte, che il fiore assorbe.
 
Se accarezzo la corteccia dell’albero mi duole la mano.
Duole forse la carezza all’albero?
Duole forse la carezza anche a te?

Come un pensiero nudo,
è così indifeso il desiderio.
 
E la bontà è così invisibile,
come la morte, che il fiore assorbe.