Horváth István: Tornyot raktam

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt. Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett. Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett. Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát, nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát. Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába, csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa. A mező volt iskolája. A természet a mestere. Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele. Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam. Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam. Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan, és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban. Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban. Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban. Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot, majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott. Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem. Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem. Büszkeségem ott kevert a csuszák alatt összetörve, megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne! Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat. "Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat. Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is, és a sors egy legyintéssel így dönti le azokat is. Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak. Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott. Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

pucikpad = kemencepadka,
törökbúza = kukorica, 
csusza = csutka, 
eszterha = eresz

The ice-fanged dragon of winter was snorting snow and shaking hoar-frost outside.
It went howling through the beech-woods, danced wildly among the houses. The brick-stove susurrated inside. Midst quiet talk a spindle twirled. Gramps sat on the stove-bench shucking dry maize. It is as if I could still see his wide shoulders, short neck, big bushy eyebrows, sharp eyes, hard face. His soul, like a primaeval forest untrod by human feet, was an ancient world, a world of superstitions and tales. The meadow was his school. Nature was his master, his book the great starry sky full of golden letters. I sat there by his feet, he told a tale, I listened. Now and then he threw a cob in my direction, from these I built a tower. The tower of cobs grew, crisscrossed like harrow lines, and as it grew my pride began to out-grow the house. By then I did not even listen to the tale, just kept building in a feverish haze. By then the house was in the tower, not the tower in the house. Gramps observed. Whilst I worked, he watched how I build the tower, then he threw a cob to me and my tower collapsed. My cob-tower’s ruin made me terribly angry. I wanted to kill gramps, but just began to slowly cry instead. My pride lay broken under the cobs, I numbly waited: if only the world would now collapse! Grandfather took me into his lap, kissed my forehead. “Leave off, don’t cry my little grandson, don’t rue you cob tower. You will build greater ones yet from your insatiable desires and fate will make those collapse this way with a single flick as well. Like Gramps’: one’s whole life is spent with building, but you will never reach the point where you cap your tower with a roof. No, because should it even reaches heaven, our desires scale higher still, and we fall into the lap of grim death from un-capped towers. You see, the cobs are still here, building can re-commence. You can only shed tears for something that you cannot start again!”
- A wet tree-branch was wailing on the fire. An icicle hung from the eaves. Gramps kept telling a tale, I listened and again I raised the tower.