Huba Ildikó: Slap In The Face (Pofon Angol nyelven)

Egészen kicsi lány volt még, mikor először gondolt rá. Hallotta a szomszédoktól, mert falun nemigen vannak titkok. Aznap mindenki erről beszélt. Másnap már másról. Senkinek nincs három napja egy csodára.
 
Szóval az egyik szomszéd nagyon megverte a feleségét. Kék-zöld-lila volt az asszony arca. A gyerekeké meg vörös. A szégyentől.
 
Mondom, még kicsi lány volt, és nemigen értette. Az anyja nagyon vallásos volt, templomba járt, és őt is megkereszteltette, persze csak titkon, hogy az apja karrierje ne bánja. Az anyjának nem volt karrierje, szövőnő lett Szegeden, míg a férje ott járt egyetemre. Aztán meg elváltak. Az anyja hóna alá csapta a csecsemőt, és visszajött a Nyírségbe a szüleihez. Akkor még alig voltak elvált asszonyok arrafelé. A falu persze a szájára vette. De csak egy napra, mert senkinek nincs három napja egy csodára.
 
Szóval még egészen kicsi lány volt, és nagyon sok fejtörést okozott neki a szomszédban történt eset. Nem is azon lepődött meg, hogy szomszéd megüti a feleségét. Azon lepődött meg, hogy az asszony engedi. Később is ez lett a fixa ideája: hogy úgy bánnak veled, ahogyan engeded. Olykor persze az élet rá akart cáfolni erre a tételre, tiszteletlenül viselkedtek vele, elnyomták, olyankor kitört belőle az, ami a szomszédasszonyban érthetetlen módon nyugton maradt.
 
Ahogy nőtt, egyre többször gondolt arra, mi lenne, ha őt is meg akarná verni valaki. Vagy valami más módon bántani akarná. De soha nem fordult elő ilyesmi.
 
Aztán egy téli este mégis. Vagyis majdnem. Kamasz volt, és már a városban lakott az anyjával. Németóráról jött hazafelé a kivilágítatlan Makarenkó utcán. Lépésről lépésre, szinte tapogatta az utat. Egyáltalán nem látta a vaksötétben, hogy pár méterrel odébb két megtermett férfi várja. Még néhány lépés múlva is, inkább csak megérezte, hogy ott vannak. Hallotta szuszogásukat, és mikor megszólították, a feje fölül, jóval magasabbról jöttek a hangok, innen tudta, hogy nagydarabok lehetnek. Belékötöttek, bántani akarták. A helyzet mégis inkább volt megmosolyognivaló, mint félelmetes. Eleinte csak kuncogott, de ahogyan a két hústorony egyre fenyegetőbb szólamokba kezdett, egyenesen nevetségesnek találta őket. Érezte, hogy a kacagás már a gyomra körül gurgulázik, próbálta elnyomni, esze azt súgta, nem okos dolog felbosszantani két ekkora melákot, de a józan gondolkodás csak legritkábban tudta féken tartani ösztöneit. Kitört belőle a kacagás, kirobbant a nevetés. A férfiak, akiket még most sem látott tisztán, hirtelen néma csendbe burkolóztak. A kacagás pedig csak akkor halkult, mikor megpróbált levegőt venni, hogy újult erővel folytassa. Már szúrt az oldala, de tovább nevetett. Egy levegővételnél hallotta, hogy a melákok toporognak. Az egyik menni készült. A másik odaszólt: „Te, én ezt a hülyét megpofozom. Megverem, komolyan mondom!”. „Hihhhíííííí” – erre szinte visító röhögésbe csapott át a gurgulázás. És emelte a kezét a férfi, hallotta, ahogyan susog a kabát ujja, de megállt a levegőben. Lecsapni nem mert. A másik rángatta társát: „Gyere már, látod, hogy bolond!”
 
Otthagyták. A röhögés abbamaradt. Kitapogatózott a Széchenyi utcára, ott már égtek a lámpák. Apró pelyhek kezdtek szállingózni, és egykettőre befedték a támadók nyomait.
 

Aztán felnőtt, és már nem gondolt a szomszédasszonyra. Ha hallott is bántalmazott nőkről, biztos volt benne, hogy soha nem fog a sorsukra jutni. „Nem vagyok felpofozható személy” – kacagott, ha szóba jött a téma.
 
Pár év múlva persze férjhez ment. A férje pesti fiú volt, és nagyon büszke erre a geográfiai tényre. Ő viszont meglehetős részvéttel gondolt a férje pesti származására, a betonra és a tömegre, és hogy fogalma sincs, micsoda boldogság a Síró nádasban kihegyezett botokkal békákra vadászni, de természetesen soha nem mondta a férfinak, nehogy megbántsa. Volt még egy másik pesti fiú az egyetemen, jó szellemű, vidám, és a férje különösen tőle féltette. Minden nap faggatta, találkozott-e a másik pestivel, beszélgettek-e, nézett-e az rá úgy. Nap nap után. Mígnem egyszer tényleg megszólította őt az a másik pesti fiú. Pár percet beszélgettek, negyedóránál nem többet, és már fel sem tudná idézni, miről. Persze nevettek is, hiszen ő majdnem mindig nevet, mindegy kivel. Otthon aztán feszült beszélgetésbe kezdett a férje, faggatózássá fajult a dolog, végül egy inkvizítor kegyetlen precizitásával kellett analizálni azt a nyomorult negyedórát, hogy pontosan ki melyik irányból érkezett, ki szólította meg a másikat, min nevettek. Látta, hogy remegnek férje orrcimpái, látta, hogy szétfeszíti a tehetetlen és ostoba düh. Majd hirtelen lendült a kar, de ezúttal nem állt meg a magasban. Hatalmasat ütött az arcába.
 
Hosszú évek teltek el azóta, több mint tíz. A fájdalomra már nem is igen emlékszik, csak a hangra. A húsnak, a bőrnek arra az egyszerre tompa és mégis éles csattanására. Meg a férje méregtől keskeny ajkára. Egyébként nagyon is vastag ajkai voltak, de akkor cérnaszálnyira keskenyedtek el. És a csattanáskor, Isten tudja hány esztendő múltán, eszébe jutott az a régi szomszédasszony. Minden egyes duzzanat a testén. A foltok, ahogyan kékeslilából zöldbe, majd szinte sárgába hajlottak. És az a vörös, ahogyan égett a gyerekek arcán még másnap is az iskolában. Aztán eszébe jutott a többi, a falubeli nők, akik naponta hajtogatták, mint egy mantrát: „Nem rossz ember, csak kicsit hirtelen”. Végül az anyja. Két évtizede egyedül.
 
Mintha órák óta álldogált volna a szoba közepén, annyi minden járt a fejében. A férjéről szinte már meg is feledkezett. Hirtelen feleszmélt, észrevette, hogy a férfi karja másodszor is a magasba lendül, lesújtani készül. Még utoljára számba vette azokat a drága, hosszan tűrő falusi asszonyokat, a sor végén az ő magányos anyjával, érezte, ahogyan szétárad a testében az adrenalin, a szíve dörömbölt, levegő után kapkodott, izmai pattanásig feszültek, és mint egy párduc ugrott neki a férjének. Ütötte, ahol érte. A fejét verte, a szemét kaparta, rúgta, csípte, meg is harapta talán. A férfi a döbbenettől alig tért magához, aztán védekezni kényszerült, de nem bírt vele. Ő meg csak ordított, valami szövőnőkről és szomszédokról és röhögésről. És közben csak ütötte, tépte, marta azt a döbbent embert.
 
Nem is tudja, hogy lett vége. Magától hagyta volna abba a verekedést? Vagy mégiscsak lefogta őt a férje? Bár azt mondják, a bolondok ereje megszázszorozódik. Semmire nem emlékszik, még a következő napokból sem, csak arra, akkor érkeztek meg az első hópelyhek, és fehér lepedőbe vonták a várost.

She was still quite a small girl when she first thought of it. She heard about it from the neighbours, since in a village there are no secrets. That day everybody was talking about it. The next day about something else. No one has several days for a miracle.
 
Well, one of the neighbours beat his wife up very badly. The woman’s face was black and blue and purple. And the children’s red. With shame.
 
Well, she was still a small girl, and she didn’t quite understand it all. Her mother was very religious, she always went to church and also had her baptized, of course only in secret, so as not to spoil her father’s career. Her mother had no career, she became a weaver in Szeged, as long as her husband went to university there. Then they got divorced. Her mother came back to Nyírség to her parents with the baby in her arms. At that time there were yet hardly any divorces out there. Tongues wagged of course in the village. But only for one day, because no one has several days for a miracle.
 
She was still quite a small girl, and what had happened in the neighbourhood was like a puzzle for her. She wasn’t in fact surprised because the neighbour had beaten his wife. She was surprised that the woman had let him do so. Later, too, it was her obsession that you are done to as you let it. Sometimes life of course seemed to contradict this theory, some people were disrespectful, she was overwhelmed, then she broke out in what oddly enough had remained silent in the woman next door.
 
As she was growing she often thought of what would happen if someone wanted to beat her. Or wanted to hurt her in some other way. But nothing of the kind did ever happen.
 
Then one winter night still. That is, almost. She was a teenager, and with her mother lived already in the town. She was walking home from a German lesson along unlit Makarenkó Street. She was almost fumbling her way step by step. In that pitch-dark street she didn’t see that a couple of metres away two great big men had been waiting for her. Even after a few steps she rather just had the feeling they were there. She heard them breathing hard, and when they called out to her, the voices came from high above her head, that made her think they were probably stout. They teased her, they wanted to hurt her. However, the situation was still rather provoking a smile than frightful. First she just giggled, but as the two mountains of men started to speak in a more and more threatening way, she found them downright ridiculous. She had the feeling laughter was burbling around in her stomach, she tried to keep it down, her rational self said it was not too wise to annoy two hulks like these, but rational self could hardly ever control her instincts. She burst out laughing with unsuppressed laughter. The men, who she still didn’t see clearly, suddenly got still as stone. And her laughter grew fainter only when she tried to breathe to be able to go on with renewed strength. She already felt pangs in her side, but still went on laughing. When taking a breath, she heard the hulks faltering around. One of them was about to leave. The other said, ’Hey, I’m gonna punch this idiot. I’m gonna beat her up, I mean it.’ ’Hee hee hee’, the burbling changed into an almost shrill laugh. And the man was raising his hand, she heard the coat-sleeve rustling, but it stopped in the air. It didn’t dare to punch. The other man was dragging him. ’Come on, can’t you see she’s nuts?’
 
They left her. No more laugh. She stumbled out to Széchenyi Street, there the lights were on. Tiny little snowflakes started to fall, they soon covered up the traces of the attackers.
 
Then she grew up and didn’t think of the next-door woman in the village any more. Even if she heard of mistreated women, she was sure, she’d never have a life like that. ’I’m not the kind of person who can be slapped in the face’, she said laughing when this topic was mentioned.
 
Some years later she of course got married. Her husband was a guy from Pest, the capital, he was very proud of this geographic fact. She, however, felt pretty sorry for his husband’s city background, the concrete and the crowd, and that he didn’t have the slightest idea what joy it is to hunt for frogs with sharp-pointed sticks in the reed-filled lowland called Síró, but of course she didn’t tell her husband so as not to hurt him. There was another guy from Pest at the university, well-meaning, cheerful, her husband was especially jealous of him. Each day she was questioned if she had met that other guy, if they had talked, if he had looked at her „so”. Day after day. Then one day that other boy from Pest did talk to her. They just talked a few minutes, not more than fifteen, and she can’t remember at all what it was about. Of course they also laughed, because she almost always laughed with anybody. At home her husband started a high-toned conversation leading to investigation, in the end they had to analyze that wretched quarter of an hour with inquisitorial precision, who had come exactly from which direction, who had talked first to the other, what they had laughed about. She saw her husband’s nostrils twitching, he almost exploded with helpless, stupid rage. Then suddenly an arm raised, but this time it didn’t stop in the air. He slapped her in the face heavily.
 
Long-long years have passed since then, more than ten. She hardly remembers the pain, but she can hear the sound. The hollow and still sharp crack of the flesh and the skin. And her husband’s very thin lips with rage. Otherwise he had very thick lips but anger made them as thin as yarn. And hearing the crack – God only knows after how many years – she remembered that old next door woman from the village. Every single swelling on her body. The spots turning from bluish-purple into green, later almost yellow. And the red of the children’s burning face even the next school-day. And she remembered the rest of the women from the village who kept saying daily as a mantra, ’He’s not bad, just a little hotheaded.’ Finally her mother. Alone for two decades.
 
She had so many thoughts whirling in her head, it seemed she had been standing in the middle of the room for hours. She almost forgot about her husband. Suddenly she came round, she noticed her husband’s arm rising for a second time to strike again. For a last time she remembered all those dear, patiently suffering village women, her lonely mother included, she felt the adrenaline rushing in her whole body, her heart was thumping, her muscles got tense to the breaking point and she sprang at her husband like a panther. She hit him heavily. She beat his head, scratched his eyes, kicked him, pinched him, perhaps even bit him. The man was paralyzed in astonishment, then he wanted to defend himself, but he didn’t manage. And she just yelled about some weavers and neighbours and laughter. And meanwhile she beat him, tore and scratched that paralyzed man.
 
She doesn’t remember how it all ended. Would she have stopped fighting? Or could after all her husband held her down? The fool are said to get tremendous strength. She remembers nothing, not even the following days, except that the first snowflakes arrived and wrapped up the town in a white blanket.