Illyés Gyula: Egy sápadt nő egy kis szobában…

Nem volt riadalom a pusztán
amikor megszülettem én
váratlanul, hivatlanul tán
halottak estelén.

Novemberben, halottak napján,
gyertyagyujtáskor, amidőn
a puszta népe künn könnyezett
a dombos temetőn.

Harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sirkertjei
hirtelen testvér őrtüzekként
elkezdtek fényleni.

A völgyben egy kis házban akkor
szédült boldog kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát.

Egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.

Körül a halál diadalma,
gyertyás, kisértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.

Fönt sirás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy mint meleg
tenyér fölnyujt vigaszul egy kis
sikongó életet.

1931

There was no panic on the great plains
upon that day, when I arrived
unexpected and uninvited,
at All Souls' eventide.
 
On All Soul's, the day of those who died,
when it was time for candle lights,
the plains folk gathered to shed their tears
by graves upon the heights.
 
As bells were rung in the neighbouring
high village graveyards, like a sign
of signal fires from kin to kin,
they all began to shine.
 
Back then, within a tiny dale-house,
mother went giddy with joy and pain.
I imagine that winter-night scene
from time to time again.
 
A pale woman in a tiny room,
around were mountains stern and tall,
and on their summits, like sparkling crowns:
those lit god's acres all.
 
The triumph of death was all around,
solemnity and candle trail,
then from below a sudden cry from
the damp lap of the dale.
 
Above dull weeping, and woes, and bells,
then like warm palms held up to show,
the dale presents for cheer a small life
with lusty cries below.