Jékely Zoltán: Csontjaimhoz

Mindig úgy éldegélek, mintha holnap
örökre elaludnék, s álmatag
nézem csontjaim, kik velem loholtak,
s kiket lelkem csúful magukra hagy.

A koponyám mázsás agyag súlyától,
száz év se kell, háromfelé reped,
belészivárog egy tavaszi zápor
s kimossa a porrávált verseket.

A fogaim, miket húsz-harminc évig
koptattak ételek, martak savak,
a fogaim kicsorbult sora fénylik
időtlen időkig a föld alatt.

Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak
a csigolyák és lüktetett a vér,
ha majd odvából a velő kirothadt,
felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.

Szegény kezem, kit annyit szimatoltam,
miután testeken motozgatott,
hogy visszaintsél annak, aki voltam,
szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott!

S ti lábaim, sebes, vad agaracskák,
akik leányok lábát szorították
s felhők alá rúgtátok fel a labdát –
örökre megmereszt a síri hapták.

 
1935