Ne féljetek (Magyar)
(1994. március tizenötödikén Márk a megbeszéltnél fél órával korábban érkezik
Máriáért. Csipkedd magad, anyukám, nem lehet a dugókat kiszámítani, és nekem
is dolgom van, megyünk a Petőfi szoborhoz, aztán fáklyával fel a Várba! Az ikreket
miért nem viszed? kérdi Mária, s még egyszer átpúderezi az arcát. Ez nem gyerekprogram,
mondja Márk, félig-meddig tüntetés. Mellett vagy ellen? kérdi Mária, ti is mindent
ennek a kormánynak a nyakába varrtok? Te aztán, anyukám, a politikához sohasem
értettél, mondja Márk, de mi speciel a szélsőségesek ellen vagyunk, félő, hogy
ez a kapkodás csak az ő malmukra hajtja a vizet, nem engedjük a nemzeti ünnepet
így vagy úgy kisajátítani... ez egy tiszta képlet! Van olyan? Mária bebujtatja
a lábfejét a trottőrcipőbe, van olyan, hogy „tiszta képlet"?)
Mária
...mintha mindenki hazudna. Bele a képünkbe. Voltaképpen ki a csaló? Akiről
állítják vagy aki állítja? Vagy valamiképpen mind a kettő? Mintha nem az volna
valójában a fontos, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy miből lehet minél nagyobb
botrányt kerekíteni, hogyan lehet az ügyeket felhasználni... manipulálni a tömegeket.
Akik nem „bennfentesek". Egyre nagyobb a zűrzavar. Egyre ízléstelenebb
az egész. És az a szegény ember sem él már, hogy akár pizsamásan is, de legalább
megpróbálja lecsillapítani a kedélyeket. Mindenki csak olajat önt a tűzre. Talán
az elején kellett volna egy kicsit megfontoltabban válogatni, akkor elmozdítani
a régi hatalmi garnitúrát. Megnézni, mit kire bízzunk... nem ilyen ügyetlenül.
Igen, ez a jó szó. Ügyetlenek. Hebrencsek. A többi viszont nem ügyetlen. Dörzsölt.
Ez a jó szó. Dörzsölt.
(Márk határozott: Ha figyelmesebben követnéd az eseményeket, anyukám, rájöhettél
volna, hogy például a fiatalság nem ugrik be... sem az antiszemitizmusnak, sem
a komcsi-nosztalgiának... magunkra találtunk! Adná Isten, sóhajtja Mária, de
azért vigyázz a gumibotokra! Hol élsz te, anyukám, kiáltja Márk, kiveszi a lakáskulcsot
Mária kezéből, zárja az ajtót. Gumibot! Ez nem a Kádár-rendszer!)
Mária
...ez a hatalomtól való rettegés már a zsigereimben van... Megverték Márkot!
Hetvenkettőben a rendőrök... március tizenötödikén... amikor nemzetiszínű szalaggal
a karjukon átvonultak az egyetemisták a Lánchídon... Nekem kellett garantálni,
mint megbízható szülőnek, hogy csak gyerekes romantika... Most meg elég egy-két
bőrfejű barom, és kész a provokáció...
(Az a baj, kicsi fiam, mondja Mária, hogy olyan ramatyul működik az új, hogy
az emberek kezdik a régit sajnálni... Remélem, az én okos anyukám nem áll közéjük,
mondja Márk, hiszen neked mindig is fontos volt a szabadságod... Lesz itt még
jóvilág, az aranyborjút se táncoljuk újra s újra körbe... csak nem kivénhedt
gyászhuszárokra vagy az átvedlett pufajkásokra kell bízni... és nem is a cinikus
ravaszokra. Irigyellek, mondja Mária, az optimizmusodért. Én már semmi evilági
csodában nem tudok hinni. Örülök, hogy az apróságokban helyt tudok állni. Ne
vess meg érte, Márk, de nekem jelenleg előbbre van, hogy időre bejussak Blanka
nénihez, mint bármelyik ide-oda vonulás. Azt képzeli szegény, hogy én vagyok
az Erzsi nevű lánya! Márk megcsókolja Mária kesztyűs kezét. Bámullak is érte,
anyukám, odacaplatsz, hetvenkét évesen... se inged, se gatyád, mégis... Le a
kalappal! Ezért nem jár dicséret, mondja Mária, ez a minimum.)
Mária
...ez a minimum, havi két-három óra. Ha idevenném magamhoz, az lenne valami.
Ha éjjel-nappal hordanám alóla a piszkot. Az lenne jóság; ez csak halvány utánzat.
Próbálkozás, a lelkiismeret kicselezése... Az nem mentség, hogy idegen. „Aki
közületek a legkisebbel cselekszik, az velem cselekszi”, világosan megíratott,
de nincs már rá erőm, erre a teljességre, erre a megalkuvás nélküli szolgálatra.
Fizikai erőm nincs már erre. Lelkierőm pedig még nincs. Annyi jót tenni, mint
amennyi rosszat kaptunk... széndioxidot lélegezni be és oxigénné átalakítva
lehelni ki... mint a fák... Gyűlölségből szeretetet, meg-nem-értettségből megértést...
könyörtelenségből könyörületességet... Nincs kivel beszélnem. Angyalom, Istenem!
Ha legalább leírhatnám. Mint gyermekkoromban. Kockás füzetbe. Versek. Az az
üres kapcsos könyv... Tímeától. Egy sor nem sok, annyi sincs benne. Nem lettem
költő. Nem lettem orvos. Csak egy bölcselkedő öregasszony, ennyi lettem...
(Blanka néni az elfekvő részlegen, nyolcágyas szobában fekszik. Valamennyi
éjjeliszekrényen sárga műanyag bögre, a pisiszínű langyos teával. A szobában
áporodott szarszag keveredik a hipó szagával. Mária leül a repedezett tonettszékre,
Blanka néni megragadja a kezét. Mit hoztál Erzsikém? A banánt nem szeretem,
behozza az Édszt Afrikából, alma, az rendben, de csak a jonatán! Mikor viszel
haza, Erzsikém, mindig csak ígéred, pedig hát „Aranyos Erzsike", Marlittól,
onnan szedtem a nevedet, de azt, hogy évekre eltűntél, soha meg nem bocsátom...
Nyáron, mondja Mária, hámozza az almát, nyáron, ha már tudsz járni... Hát persze,
akkor már könnyű, Blanka néni hangja agresszív, te mindig is a könnyebbet kerested,
az apád vére, meg is átkozhatnálak, az megfogan, az anyai átok...! Bocsáss meg,
mondja Mária, bocsáss meg a lányodnak. Kérlek, békélj meg, nagyon kérlek...)
Mária
...ki tudja, hol kallódik az a nyomorult. Ki tudja, talán segíthetek, ha kikönyörgöm
a bocsánatot, az én személyem által, neki...
(Nem szoktál bocsánatot kérni, kiskorodban is olyan önfejű, megátalkodott voltál,
mondja Blanka néni dühödten, felállítottalak az ablakpárkányra, ott maradsz,
amíg bocsánatot nem kérsz, akár órákig is! Féltél, remegtél, de hiába, az Istennek
se hagyta el a megbánás a szádat!)
Mária
...jaj. Szegény Erzsike. Reszket a pipaszár lába. Szédül a keskeny párkányon.
Jaj, jaj, Blanka néni...
(Most már benőtt a fejem lágya, ne haragudj a te szerencsétlen Erzsikédre, mondja
Mária, mély lélegzetet vesz, megcsókolja Blanka néni lucskos homlokát.)
Mária
...nem törlöm meg a számat. Nem szabad megtörölnöm.
(Blanka néni sírni kezd. Két oldalt a füle mögé csurognak a könnyek: Engem nem
csókolt meg senki. Szinte szűz vagyok... évek óta szűz... Nem haragszom. Nem
haragszik a mama...)
Mária
...az érintés. Ó, az érintés. A bőr a bőrön. Nem más, csak az érintés. Mennyire
hiányzik!
(Márió bevonul a szobájába, egy kis délutáni elmélkedésre, a takarót a dereka
köré csavarja. Villő a lehalkított tévét nézi, és közben suttog a cicáknak:
Nincs miau, kussti!)
Márió
...régen sokkal melegebbek voltak a március tizenötödikék. Etelka néni rám adta
a térdharisnyát és a rövid Bocskai-nadrágot. A térdharisnya mindig gurigába
szaladt... folytonos húzkodás. Szavalnak a Múzeumkertben, és én a térdharisnyámra
figyelek. Hogy harmonikázik-e? „Minden olyan unbetamt ezen a gyereken', ezt
mondja Etelka néni egy másik nőnek, és anya nincs velünk, hogy megvédjen...
hogy megcáfolja... Hát engem ugyan már nem ugratnak ki az utcára! Én még az
igazságot se bírom ordítva közvetíteni, nemhogy skandálni... Hogy mi lett ebből
az egészből… és még mi lesz? Megint naponta egy lista. Aztán ellenlista. Aki
aláír, annak a fele csak „igazodik". Hogy meg ne bélyegezzék. A pikszisből
ki ne essék. Aki meg kontra adja a nevét, ijesztő figurákkal is egybekerülhet.
Nincs olyan lista, amelyiken minden név hiteles, vállalható... a kakukk-tojások
szinte szemet szúrnak... Nem. Ha a Kádár-rendszerben nem tiltottam le magam,
most sem teszem. Ezt a habot valahogy túlverték a tálon. Mindkét oldalról. Nincs
esélye az objektív, higgadt szónak. Meg kellett érnem, hogy a Kabai, akit én
ajánlottam az Intézetbe, nem is alacsony posztra, egy jóemberem, szinte kioktasson:
hogy a moralitás már nem elég. Lehet, hogy tíz éve elég volt, de most már nem
elég, a tettek mezejére kell lépni, letenni a voksot, nem nyummogni-nyammogni,
finnyáskodni... A vezércikkek vagy az egzakt, tudományos tényfeltárás ideje
jött el, nem a lamentatív szövegeké... És a meditáció is lejárt műfaj! ...”Moralizálás”,
„lamentáció"!!! Meditáció, ami számukra egyenlő a terméketlen köldöknézegetéssel...
Van olyan színtartomány, amit szabad szemmel nem vagyunk képesek észlelni, de
attól az még létezik. Van olyan jelrendszer, amihez a többségnek nincs kódja.
S mivel nem érti, hát lecsúsztatja a maga szintjére, közhelyként értelmezi.
A moralizálás túlbeszélt, fölvizezett locsogás, a mondatok lötyögnek; a lamentáció
pedig pergő, szürke, száraz homok... A meditáció viszont a legnagyobb összefogottság.
Meg fogom érni, hogy amíg a régi rendszer alig tolerálta, szinte tiltotta a
közléseimet, ez meg most annullálni akarja. A tiltásban volt remény. De ha átnéznek
a szón...! ...Csak nem lemerülni a lelkemmel, soha többé. Összekapni magam,
időben... Mi a részletes ős-oka és végcélja a létezésnek? Nem, ma már nem betegszem
bele újra a kételyekbe, de valamit azért meg kell oldanom, mielőtt... Ez még
nem a belesimulás... még mindig valamiféle lázongása az elhivatott Én-nek, hogy
vajon miért kell így lennie? Miért ez a törvényszerű? Istenem-Uram. Krisztus
Jézus imája az apostolokért. A János Evangéliumban. Az Atyához könyörög, valahogy
így: „Amit tanítottál, én továbbadtam nekik. A világ gyűlöli őket, mert nem
e világból valók, amint én sem vagyok evilágból való. Nem azt kérem, vedd el
őket a világból, hanem hogy óvd meg őket... Amint Te küldtél engem a világba,
úgy küldöm én is a világba őket..." Apostol!!! Hol vagyok én ettől?! Csak
már azt ne képzeljem. Vénségemre meghülyülve. De egy... közvetítő. Az önbizalom
nem elbizakodottság. „Ti vagytok a világ sója... és ha a só elízetlenül, ki
sózza meg?" Nem elgyengülni. Képviselni. Csak ez a hermetikus szellemi
magány. Ez a társtalanság, ha százan is vesznek körül... Krisztus Jézus a Getsemánikertben.
Minden tanítvány elaludt. Vérverejték. Egy Angyal erősítette meg, Őt, a lényében
istenit. Hát akkor mit várhat a halandó, csupa halandó közt? Leszáll-e egy Angyal,
ilyen mélyre? Kiadó | Széphalom Könyvműhely, Budapest |
Az idézet forrása | 215-220 |
|
|