Jókai Mór: Az utolsó eszménykép
Az utolsó eszménykép (Magyar)Emlékezés Petőfire.
Mind elköltözött már: - kit a “cziprus lombja” Tündér suttogással ringat szűz álomba; Kit körül ragyogott a “szerelem gyöngye”, Most takar zöld fűvel feledés göröngye.
A feleség, a ki a zászlót megvarrta, Maga is nyugszik már, s a zászló alatta. Megannyi eszménykép, kikért szive lángolt, S zengett ajkán a dal forró kivánságról.
S ki valamennyi közt volt legdrágább kincse, Az a régi haza: az is elmult, nincsen. A kiről ő zengett, a kiért ő égett: Szép asszony, szép haza - letünt régesrégen.
Csupán egy maradt meg, egy emlékszik rá még, Fényes alakok közt egyedüli árnyék: Egy szegény czigánylány, egykor piros arczú, Tűz szeme, termete mint az őz, oly karcsú.
Ez a két sötét szem hogy lángolt miatta, Ez a két sötét szem egyedül siratja. Csak neki nem jutott egy húr sem a lantból, Őt nem emelte föl, ő mindig alant volt.
Vad erdő, zöld mező tudja mit szenvedett, Mindig leány maradt, sohase feledett. Arczrózsája hervadt, szemlángi kihaltak, Csak bánata maradt örök fiatalnak.
Nevét sem említik, ki utolsó híve, Azt se kérdik tőle, miért fáj a szíve? A költő alszik már, de művei élnek, Imádott szép nőkről örökké beszélnek; De arról a helyről, hova lelke lejár, Csak a barna föld tud s barna czigányleány.
(.Jókai aug 13-án, 1876-ban Teleki S. grófnál, mikor Pila Anikó czigány leány, ki Petőfibe szerelmes volt, nála megjelent ezt a költeményt rögtönözte Koltón.)
|
FordításokNémetDas letzte Wunschbild Mucsi Antal Kérjen fordítást! |