Jóna Dávid: Az utolsó zserbó

A társaságban évődött valaki, gúnyosan kacarászott,

miközben az utolsó zserbó szelet az asztalon figyelt,

épp a csokimáz repedéseiben eveztem,

amikor az egyik felhangosodott, magából kikelt.

Bólogattam, hogy igen, és hát persze,

de közben a zserbó isteni lekvárját néztem,

azt gondoltam, hogy egy gyors mozdulattal veszem el…

Illik ezt? Úgy döntöttem, mégsem.

Az utolsó szelet, már ötöt ettem…

De persze – mondd, ki számolja?

Az asztalon egy mécsesláng

a zserbómnak táncol, játékosan körül udvarolja.

Szép szelet, formás, és főleg

tökéletes benne az arány,

a házigazda felkapta a tálat, körbe kínálta,

s majd letette az asztal túloldalán.

Micsoda tapintatlanság,

miért nem a pogácsát kínálja? Attól porzik a szám.

Szemüveg nélkül, háttal állva is jobbat sütött

apám testvére, a keresztanyám.

De legalább a zserbó megmaradt,

túlélte a kört, mint az utolsó a tálon,

az egyetlen örömöm ma a zserbó,

édes, ízes bizonyosságom.

Megállítanám itt az időt,

s míg beléjük fagyna a szótag, átnyúlnék az asztal felett,

csukott szemmel enném,

s a boldogsággal látnám az egyenlőségjelet.

És akkor megtörtént, aminek nem szabadott volna:

Elvette, elvette az egyik rosszéletű galád,

ott ültem kisemmizve, elveszve,

és még csak meg se rebbent a szentéletű vendéglátó család.

Vitatkoztam, érveltem, már nem számít semmi,

ebben persze jó vagyok,

nem láttam mást, csak hogy ők a garázdák,

és az álszent zserbó-tolvajok.

És akkor jött egy újabb tálca,

egy zserbó-piramis – délután sütöttem, mondta,

s a tálcát az üvegasztal széléhez

egy picit odakoccintotta.

Kínáltak, vettem, a tányéromra tettem,

néztem, mint a bűnt, a jóvátehetetlent,

jóllakottan és megszégyenülten ültem ott,

de az étvágyam már elment.

Mennyiszer volt már, hogy jött,

de nem akkor, amikor kértem.

Elgurult a sezlon alá,

egy jó pár rózsafüzér-szem.

Zserbóban látom mindazt,

mit éltem tőlem elragadt,

az egyetlent, mit elvittek,

s egy tálcányit, mi megmaradt.

(Feltöltve a szerző, Jóna Dávid engedélyével.)