Jóna Dávid: Encounter (Találkozás Angol nyelven)

Szembe jött velem az utcán egy öregasszony,
lassított, megállt, mint aki régi ismerőst lát,
de nem biztos benne.
 
Fehér ruhájában olyan volt,
mint egy belső nélküli paplanhuzat,
fehér és gyűrött.
Láthatóan megszédült,
mintha nem tudta volna, hogy épp hol van.
Azt hiszem tényleg nem tudta.
 
Nehezen vette a levegőt,
egy sóhaj, mint valami fátyol, az arcára hullott.
A szája széle remegett és azt suttogta nekem:
nincs tovább…
 
A buszmegállóból néhányan odaléptek hozzá,
kérdezgették, hogy jól van-e,
de a néni csak engem figyelt,
kicsit előre hajolt,
mintha egy ablakon nézett volna ki,
tőlem várt valami választ.
 
Száraz, kékes-szürke szemeiben
ekkor megjelent a gyerekkori arcom.           
Főztem Neked, amit szeretsz, mondta halkan.
 
Lehajoltam hozzá. Átöleltem.
Az öleléstől megnyugodott.
Visszaölelt.
Keze hideg volt, csontos és erőtlen, mint
az őszi napfény.
 
Sosem találkoztunk azelőtt.

An old woman came along the street,
slowed down, stopped, as if seeing an old friend,
but she wasn’t quite sure.
 
In her white clothes she was like
a quilt cover without any stuff inside,
white and crinkled.
She suddenly seemed dizzy,
as if she hadn’t known where she was.
I think, she really didn’t.
 
She breathed hard,
a sigh fell on her face like a veil.
Her lips trembled as she whispered to me,
this is the end…
 
Some people came up to her from the bus stop,
and asked if she was all right,
but she was just watching me,
she bent a little forward
as if looking out of a window,
she expected me to react somehow.
 
In her dry, bluish-grey eyes
my childhood face suddenly appeared.
I cooked for You what you love, she said in a low voice.
 
I bent down to her. Embraced her.
The embrace soothed her.
She also embraced me.
Her hands were cold, skinny and feeble, like
autumn sunshine.
 
We never met before.