Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Jóna Dávid: L’incontro (Találkozás Olasz nyelven)

Jóna  Dávid portréja

Találkozás (Magyar)

Szembe jött velem az utcán egy öregasszony,
lassított, megállt, mint aki régi ismerőst lát,
de nem biztos benne.
 
Fehér ruhájában olyan volt,
mint egy belső nélküli paplanhuzat,
fehér és gyűrött.
Láthatóan megszédült,
mintha nem tudta volna, hogy épp hol van.
Azt hiszem tényleg nem tudta.
 
Nehezen vette a levegőt,
egy sóhaj, mint valami fátyol, az arcára hullott.
A szája széle remegett és azt suttogta nekem:
nincs tovább…
 
A buszmegállóból néhányan odaléptek hozzá,
kérdezgették, hogy jól van-e,
de a néni csak engem figyelt,
kicsit előre hajolt,
mintha egy ablakon nézett volna ki,
tőlem várt valami választ.
 
Száraz, kékes-szürke szemeiben
ekkor megjelent a gyerekkori arcom.           
Főztem Neked, amit szeretsz, mondta halkan.
 
Lehajoltam hozzá. Átöleltem.
Az öleléstől megnyugodott.
Visszaölelt.
Keze hideg volt, csontos és erőtlen, mint
az őszi napfény.
 
Sosem találkoztunk azelőtt.



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásaJóna Dávid

L’incontro (Olasz)

Una signora anziana mi venne incontro per la strada,
rallentò, si fermò, come se vedesse un vecchio amico,
ma non è del tutto sicura.
 
Nel suo vestito bianco pareva
come un copripiumone senza niente all’interno,
bianco e stropicciato.
Soffriva visibilmente di vertigini,
come se non sapesse, dove si trova.
Credo, che non lo sapesse per davvero.
 
Respirava a fatica,
un sospiro, come un velo, le cadde sul viso.
Le tramavano le labbra mentre mi sussurrava:
questa è la fine…
 
Dalla fermata dell’autobus le sono avvicinate alcune
persone, per chiederle se stava bene.
ma la nonnina guardava solo me,
si chinò un po’ in avanti,
come se stesse guardando fuori da una finestra,
aspettava da me qualche risposta.
 
Nei suoi occhi secchi, grigio – bluastri,
allora le apparve il mio viso da bambino,
T’ho cucinato, quel che Tu ami, disse a voce fievole.
 
Mi chinai verso di lei. L’abbracciai.
L’abbraccio la calmò.
Anche lei m’abbracciò.
Aveva le mani fredde, ossute e deboli, come
la luce del sole autunnale.
 
Non ci simo mai incontrati prima.
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap