Jóna Dávid: az újraélesztésed után

az újraélesztésed után,
mint egy fahasáb fekszel, betakargatlak,
a szivárvány-kergetés kifárasztott,
hajad fújja a nyitva hagyott kórházi ablak

arcod, mint a nyír törzse,
rémült vénáid még tétován szállítják a vért,
a kegyelem, hit és cél nélkül kering benned,
az utolsó mondatod az volt, hogy „nincs miért”

kirendelt sorsod morzsolgatod a lepedő széleként,
a vágyakhoz ez most kevés, jól tudom,
de valamiért mégiscsak átvergődtél,
egy földöntúli labirintuson

az újraélesztés után két némaság között,
őrizlek Téged, s adnék Neked erőt, utat,
biztos, hogy angyalok hoztak vissza,
hallani véltem suttogásukat…

after your resuscitation,
you're lying log-like, I tuck you in with care,
chasing of rainbows had worn you out, the wind
through the clinic window is tussling up your hair
 
your face is like a birch-trunk,
the panicked veins pump blood’s faltering supply,
grace lacking faith and purpose circulates within you,
when last you spoke you said: " no reason why"
 
like some sheet-selvage, you roll the fate assigned.
I know, for cravings that's just not enough,
but you did manage to squirm for something after all
through a maze of otherworldly stuff
 
past resuscitation, between two silent times,
I tend to you, would ways and power bring,
it's certain that the angels had returned you,
I fancied I had heard them whispering...