József Attila: A város peremén
A város peremén (Magyar)A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon.
Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt - hiába törli a bú szivünkről a rákövesedőt.
Moshatja vér is - ilyenek vagyunk. Uj nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj. Nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj,
a való anyag teremtett minket e szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintve forrón és szilajon, hogy helyt álljunk az emberiségért az örök talajon.
Papok, katonák, polgárok után igy lettünk végre mi hű meghallói a törvényeknek; minden emberi mű értelme ezért búg mibennünk, mint a mélyhegedű.
Elpusztíthatatlant annyian, mióta kialakult naprendszerünk, nem pusztítottak eddig, bár sok a mult: szállásainkon éhinség, fegyver, vakhit és kolera dúlt.
Győzni fogó még annyira meg nem aláztatott, amennyire a csillagok alatt ti megaláztatok: a földre sütöttük szemünk. Kinyilt a földbe zárt titok.
Csak nézzétek, a drága jószág hogy elvadult, a gép! Törékeny falvak reccsennek össze, mint tócsán gyönge jég, városok vakolata omlik, ha szökken; s döng az ég.
Ki inti le - talán a földesúr? - a juhász vad ebét? Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk nevelkedett a gép. Kezes állat. No, szóljatok rá! Mi tudjuk a nevét.
És látjuk már, hogy nemsoká mind térdre omlotok s imádkoztok hozzá, ki pusztán a tulajdonotok. De ő csak ahhoz húz, ki néki enni maga adott...
Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek föl szivünket! Azé, aki fölemeli. Ilyen erős csak az lehet, ki velünk van teli.
Föl a szívvel, az üzemek fölé! Ily kormos, nagy szivet az látott-hallott, ki napot látott füstjében fulladni meg, ki lüktetését hallotta a föld sok tárnás mélyeinek!
Föl, föl!... E fölosztott föld körül sír, szédül és dülöng a léckerités leheletünktől, mint ha vihar dühöng. Fujjunk rá! Föl a szivvel, füstöljön odafönt!
Mig megvilágosúl gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent...
A város peremén sivít e dal. A költő, a rokon, nézi, csak nézi, hull, csak hull a kövér, puha korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon.
A költő - ajkán csörömpöl a szó, de ő, (az adott világ varázsainak mérnöke), tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát.
1933 tavasza
|
La periferia orașului (Román)La periferie unde trăiesc, în prăbușite amurguri, ca liliecii mici, prin aripi moi, plutesc fire de scrumuri, și se depun, ca guanoul, întărite, în straturi.
Așa se lasă pe suflet, era. Și cum ploile spală cu cârpele lor groase acoperișul știrb de tablă - degeaba spală mâhnirea de pe inimă, ce e durificată.
Poate spăla și cu sânge - așa suntem. Popor nou, s-a schimbat roiul. Altfel vorbim, pe cap altfel ne crește părul. Nu Dumnezeu, nu mintea, ci cărbunul, fierul și uleiul,
materiile reale ne-au creat, vărsându-ne în cochilele acestei societăți crunte, sub forme topite și severe, ca să facem față omenirii pe soluri eterne.
După popi, soldați, cetățeni, așa am devenit în fine, ascultatori fideli de legi; esența din orice creație umană, șuieră în noi, ca niște violine.
Eternul, de atâția, de când a apărut universul, n-a mai fost stârpit pân-acum, deși mult a trecut: în case foamete, arme, fanatism și holeră au avut.
Viitor învingător n-a fost încă atât de umilit, pe cât, sub stele, voi ne-ați umilit: ne-am uitat-n jos. S-a deschis secretul, în pământ pitit.
Uitați-vă doar, la scumpa vită, mașina, e foarte dură! Sate fragile trosnesc, ca gheața subțire de paludă, tencuiala orașelor cade, dacă fulgeră și cerul tună.
Cine îl oprește – poate, moșierul? - pe câinele ciobănesc crunt? Copilăria ei e și a noastră, Mașina, cu noi a crescut. Vită cu mână. No, strigați la ea! Cu nume, de noi știut.
Și vedem, că în curând toți veți îngenunchea și o veți ruga, căreia sunteți doar proprietar. Dar ea îl ascultă, doar, pe cel ce o hrănea…
Iată, aci suntem și împreună, copiii materiei. Ridicați-ne inima! Cei ce vor reuși, o vor avea ei. Așa puternic poate fi, doar, cel ce cu noi e plin.
Sus cu inima, deasupra uzinelor! Așa inimă mare, cu scrum, acela a văzut-auzit, care a văzut Soarele înecat în propriul fum, cel ce a auzit zvâcneala pământului dintr-un tunel, cu abisul surd!
Sus, sus! ... În jurul pământului împărțit plânge amețit și se va clătina zăplazul de răsuflarea noastră, parc-ar bântui furtuna. Hai, să suflăm! Sus cu inima, să fumege sus, întruna!
Până când se va lumina superba noastră valoare cu ordini, prin care mintea acceptă finitul infinit, forțele, ce produc afară și înăuntru, tot ce e instinct…
La periferie vuiește acest cânt. Poetul, rudele, se uită, se uită, cum se scutură scrumul gras, moale, și se depune, ca guanoul, întărit, în straturi dense.
Poetul - pe buze zornăind cuvântul, dar el, (inginerul vrăjilor lumii existente), voit, privește în viitor și concepe ceva în sinea lui, ca voi afară, la unison.
|