József Attila: A város peremén

A város peremén, ahol élek,

beomló alkonyokon

mint pici denevérek, puha

szárnyakon száll a korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

És mint nehéz esők

vastag rongyai mosogatják

a csorba pléhtetőt -

hiába törli a bú szivünkről

a rákövesedőt.

 

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.

Uj nép, másfajta raj.

Másként ejtjük a szót, fejünkön

másként tapad a haj.

Nem isten, nem is az ész, hanem

a szén, vas és olaj,

 

a való anyag teremtett minket

e szörnyű társadalom

öntőformáiba löttyintve

forrón és szilajon,

hogy helyt álljunk az emberiségért

az örök talajon.

 

Papok, katonák, polgárok után

igy lettünk végre mi hű

meghallói a törvényeknek;

minden emberi mű

értelme ezért búg mibennünk,

mint a mélyhegedű.

 

Elpusztíthatatlant annyian,

mióta kialakult

naprendszerünk, nem pusztítottak

eddig, bár sok a mult:

szállásainkon éhinség, fegyver,

vakhit és kolera dúlt.

 

Győzni fogó még annyira

meg nem aláztatott,

amennyire a csillagok alatt

ti megaláztatok:

a földre sütöttük szemünk. Kinyilt

a földbe zárt titok.

 

Csak nézzétek, a drága jószág

hogy elvadult, a gép!

Törékeny falvak reccsennek össze,

mint tócsán gyönge jég,

városok vakolata omlik,

ha szökken; s döng az ég.

 

Ki inti le - talán a földesúr? -

a juhász vad ebét?

Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk

nevelkedett a gép.

Kezes állat. No, szóljatok rá!

Mi tudjuk a nevét.

 

És látjuk már, hogy nemsoká

mind térdre omlotok

s imádkoztok hozzá, ki pusztán

a tulajdonotok.

De ő csak ahhoz húz, ki néki

enni maga adott...

 

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,

az anyag gyermekei.

Emeljétek föl szivünket! Azé,

aki fölemeli.

Ilyen erős csak az lehet,

ki velünk van teli.

 

Föl a szívvel, az üzemek fölé!

Ily kormos, nagy szivet

az látott-hallott, ki napot látott

füstjében fulladni meg,

ki lüktetését hallotta a föld

sok tárnás mélyeinek!

 

Föl, föl!... E fölosztott föld körül

sír, szédül és dülöng

a léckerités leheletünktől,

mint ha vihar dühöng.

Fujjunk rá! Föl a szivvel,

füstöljön odafönt!

 

Mig megvilágosúl gyönyörű

képességünk, a rend,

mellyel az elme tudomásul veszi

a véges végtelent,

a termelési erőket odakint s az

ösztönöket idebent...

 

A város peremén sivít e dal.

A költő, a rokon,

nézi, csak nézi, hull, csak hull a

kövér, puha korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

 

A költő - ajkán csörömpöl a szó,

de ő, (az adott világ

varázsainak mérnöke),

tudatos jövőbe lát

s megszerkeszti magában, mint ti

majd kint, a harmóniát.

 

1933 tavasza