Eszmélet (Magyar)
1 Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2 Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent.
3 Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek - ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4 Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5 A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6 Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7 Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8 Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot - gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9 Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
10 Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11 Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12 Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
1933-1934 Az idézet forrása | http://mek.niif.hu |
|
|
Conștiență (Román)
1. Aurora va dezlipi cerul de pământ, la chemare insectele, copiii, învârtind, ies la soare; aerul e plin cu boare, avântul ușurimii! Frunzele ivind, la noapte, pe pomi, ca fluturii.
2. Am visat-n albastru, galben, roșu, picturi mâzgălite, simțind ordine, din care - n-a luat razna un firicel. Visul, ca pâcla e în mine, acum lume de fier avem. Ziua, lună am în mine, la noapte - am soare.
3. Mănânc pâine, săracul, caut prin suflete perfide ceva sigur, decât zarul, uneori pe gratis, liber. N-a atins gura coaste fripte, și inima copilașul - simultan nu prind pisicile șoareci, n-a fost cazul.
4. Ca niște lemne despicate, stau lumi suprapuse, strânse, menținând apăsate reciproc, așa ajunse, toții stimulându-se. Doar ce va fi e floare, doar ce nu-s au tufe, tot ce e, în bucăți să crape.
5. La gară așa m-am turtit, parc-am fost bucata de tihnă sub un copac, de mult sădit; cu buruiană pe limbă. Pe paznic l-am pândit încă după umbră, ce a sărit pe vagoane, cu spaimă, pe cărbunele umezit.
6. Chinul am în mine, iată, afară e explicația. Arde - lumea e rană, tu simți febra, emoția. Prin revoltă ai robia - scap, dacă nu faci casă pentru confortul, lenevia, unde un domn se așează.
7. Am privit de sub noapte, pe bolta de cer, rotițele - trecutul țesea din ațe fine de destine, lege, și iar m-am uitat spre cer din aburul de visare, și am văzut pe pânză, peste tot, fibre mereu stricate.
8. Tihna m-ascultă - unu bate. Caută-ți tinerețea; Printre ziduri jilave poți dori libertatea - m-am gândit. Cum mă îndreptam, stelele și Ursa Mare strălucesc sus, ca o zăbrea la temuta închisoare.
9. Am auzit bocet de fier, am auzit râzând aversa. Văzând trecutul să se despice, poți uita ideea; cunosc doar iubirea, cocoșat sub pătimire - de ce face arme lumea, cuget de aur din tine!
10. Om e cel care nu are în inimă mamă și tată, c-a primit viața, care e adaos până ce crapă, și va preda totul, odată, ca un obiect - ce are, cel ce nu e nici popă, nici zeu-n lumea mare.
11. Am văzut fericirea, ca moale, grea, bălană. Și în curte, pajiștea, cu râsul ei se joacă. Culcând în baltă fină, caldă, clipind, guițând spre mine - și azi o văd ezitantă, raza umblând printre fire.
12. Stau lânga gară. Și văd aci, multe trenuri ce duc geamuri cu lumină într-un întuneric de temut. Așa-n nopți vesnice, demult gonesc zile cu lumină și stau-n fiecare eu, tac și cotul nu se mișcă.
|