József Attila: Hazám

1

Az éjjel hazafelé mentem,

éreztem, bársony nesz inog,

a szellőzködő, lágy melegben

tapsikolnak a jázminok,

 

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem

s háltak az uccán. Rám csapott,

amiből eszméletem, nyelvem

származik s táplálkozni fog,

 

a közösség, amely e részeg

ölbecsaló anyatermészet

férfitársaként él, komor

 

munkahelyeken káromkodva,

vagy itt töpreng az éj nagy odva

mélyén: a nemzeti nyomor.

 

2

Ezernyi fajta népbetegség,

szapora csecsemőhalál,

árvaság, korai öregség,

elmebaj, egyke és sivár

 

bűn, öngyilkosság, lelki restség,

mely, hitetlen, csodára vár,

nem elegendő, hogy kitessék:

föl kéne szabadulni már!

 

S a hozzáértő dolgozó

nép gyülekezetében

hányni-vetni meg száz bajunk.

 

Az erőszak bűvöletében

mint bánja sor törvényhozó,

hogy mint pusztul el szép fajunk!

 

3

A földesúr, akinek sérvig

emeltek tönköt, gabonát,

csákányosokkal puszta tért nyit,

szétveret falut és tanyát.

 

S a gondra bátor, okos férfit,

ki védte menthetlen honát,

mint állatot terelni értik,

hogy válasszon bölcs honatyát.

 

Cicáznak a szép csendőrtollak,

mosolyognak és szavatolnak,

megírják, ki lesz a követ,

 

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve

magával kötve mint a kéve,

sunyít vagy parancsot követ.

 

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,

birtokát óvni ellenünk

s kitántorgott Amerikába

másfél millió emberünk.

 

Szíve szorult, rezgett a lába,

acsargó habon tovatűnt,

emlékezően és okádva,

mint aki borba fojt be bűnt.

 

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól

s társa, ki tudta, ily bolondtól

pénzt eztán se lát a család.

 

Multunk mind össze van torlódva

s mint szorongó kivándorlókra,

ránk is úgy vár az új világ.

 

5

A munkásnak nem több a bére,

mint amit maga kicsikart,

levesre telik és kenyérre

s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

 

Az ország nem kérdi, mivégre

engedik meggyűlni a bajt

s mért nem a munkás védelmére

gyámolítják a gyáripart.

 

Szövőlány cukros ételekről

álmodik, nem tud kartelekről.

S ha szombaton kezébe nyomják

 

a pénzt s a büntetést levonják:

kuncog a krajcár: ennyiért

dolgoztál, nem épp semmiért.

 

6

Retteg a szegénytől a gazdag

s a gazdagtól fél a szegény.

Fortélyos félelem igazgat

minket s nem csalóka remény.

 

Nem adna jogot a parasztnak,

ki rág a paraszt kenyerén

s a summás sárgul, mint az asztag,

de követelni nem serény.

 

Ezer esztendő távolából,

hátán kis batyuval, kilábol

a népségből a nép fia.

 

Hol lehet altiszt, azt kutatja,

holott a sírt, hol nyugszik atyja,

kellene megbotoznia.

 

7

S mégis, magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad -

édes Hazám, fogadj szivedbe,

hadd legyek hűséges fiad!

 

Totyogjon, aki buksi medve

láncon - nekem ezt nem szabad!

Költő vagyok - szólj ügyészedre,

ki ne tépje a tollamat!

 

Adtál földmívest a tengernek,

adj emberséget az embernek.

Adj magyarságot a magyarnak,

 

hogy mi ne legyünk német gyarmat.

Hadd írjak szépet, jót - nekem

add meg boldogabb énekem!

 

1937. május