József Attila: Aer! (Levegőt! Román nyelven)

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,

ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;

vadkácsa riadt hápogva a tóban,

amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi,

de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,

hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok

előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

- anyám ott született -

az eleven jog fájáról lehulltak,

mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.

Én tudtam - messze anyám, rokonom van,

ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,

hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

Cine m-ar opri să spun, ce mă jena

spre acasă, pe drum?

Bezna lină cuprinse pajiștea,

ca burnița-velur

și jos, nedormite, s-au învârtit,

ca un copil lovit, au mârâit

frunzele ce se duc.

Iscodind, tufele s-au ghemuit

în jur, în mahala.

Aici, vântul, atent s-a poticnit.

Răcită, scoarța

privi lămpile cu bănuială;

în lac, tresări mocăind o rață,

încotro umblat-am.

Mă gândeam, că voi fi atacat,

e zonă pustie.

Și neașteptat apare un bărbat,

n-a venit spre mine.

Am privit după. Aș fi bun de pradă,

căci, n-am nici un chef să mă apăr,

într-o sărăcie.

Se va ține cont, ce am telefonat,

când, la cine, de ce.

Se trece în act, despre ce am visat,

cine înțelege.

Nu pot bănui, când se justifică

de a lansa acea cartotecă,

ce-n drept mă lovește.

Și-n țară orice sat pirpiriu

- unde mama dulce -

a decăzut din pomul de drept viu,

ca aceste frunze

și dacă le încalcă suferința,

pe rând sună, relatând mizeria,

și surpând se duce.

Oh, ordinea nu așa am visat.

Având un suflet trist.

N-am crezut în trai mai alintat

la cel ce e perfid.

Nici neam, tremurând când alege,

răspuns, doar privind în jos, va cere,

pomana veselind.

Eu, nu așa am vrut ordinea.

Deși, m-au bătut

deseori, de ce, nu se spunea,

pe un copil mărunt,

care deja pe un cuvânt bun sare.

Știam - mama departe, de rude, ce

au suflet aspru.

Sunt matur deja. Corp străin am destul

în gură, s-a umplut,

ca-n inimă moartea. Dar am dreptul

și suflet sau lut

încă nu sunt și nu-s așa valoros,

să nu stau mut și să fiu căpos,

dacă liber nu sunt!

Comenzile mele sunt lăuntrice!

Suntem oameni -

minți, nu brute! Inimi dornice,

deloc cartoteci.

Vino, libertate! Născând ordine,

lasă-l la joacă, învață-l bine

pe fiul brav, splendid!