József Attila: Mama (Mama Angol nyelven)

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében. 

Mama’s been on my mind all week long
as I start and stop, amble along.
Creaking basket held to her waist,
she’d climb to the attic with haste.

I was rather honest, back then,
I’d scream and stomp, in a tantrum.
Leave the laundered sheets to another.
Take me to the attic, I’d beg her.

She kept hanging the clothes, silently,
she neither scolded, nor glanced at me.
And those fabrics, bright, fluttering whites,
danced and floated to dizzying heights.

I wouldn’t whine now, but that time’s passed,
I see, at last, what powers she has — 
tracing the clouds, with her silv’ry hair,
blending bleach with the bluish-grey air.