Jancsó Noémi: Az égig érő nefelejcsek szobája

(Második szoba)

Hic. Nunc. Et semper.

drága, szeretett D.L.-nek

–  csak gurulni 
csak a réten 
csak felállni 
csak keréken 
csak a feketére festett 
nyikorgó tolószéken –
csak felállni 
csak ölelni 
csak bár egyszer átölelni. 
Csak a kart karodba tenni, 
Csak megfogni, csak ölelni, 
Csak bár három lépést tenni. 
– Buddha-mosoly. 
Nyugalom. 
– Csak bár egyszer... 
– Nyugalom. 
Az ablakból bekiabál 
a fény, az erdő, az őzek. 
Ott fent pedig teát főznek. 
Forró italt, kék csészében, aranycukorral. 
A felhők a fák fején henyélnek. 
– Nyár van; lüktet az aszfalt, 
a szervezetekben lüktet a vér. 
A felhők egymáson henyélnek 
és csókolóznak, bujálkodnak a méhek. 
– A bőrömbe betűket vések, 
D.L., piros festékkel, hic, nunc, 
Semper...amíg elenyészek. 
– Csak lennél az ablakon innen. 
Csak valaki, aki hús-vér. 
Aki még ma ideér. 
Egyetlen kirgiz szempár. 
Egy út Japánba, Indiába, Óradnára, 
Vagy egy séta a parkban, legalább. 
Egy csók. Egyszer. 
Itt. Most. Drágám, igyekszel? 
– Messenger-ablakok. 
Egy kamera a képernyő bal alsó szögletén. 
És néha én is ott vagyok. 
– Rozsdásak már az ablakok. 
S veszettül nevet kint a fény. 
Egy csók kell, csak egyszer. 
Ha elkésel, tudod, addigra meghalok. 
-   Messenger-ablakok. Itt, most. 
Sietnem kell, hogy elérjem a villamost. 
várj rám, várj, várj. 
várj 
várj 
várj 
várj 
várj 
várj türelemmel. 
hic, nunc. Et semper.