Gulácsy Lajosnak (Magyar)
Lajos, elér-e hozzád még a hangom, Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen, Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó S rájuk ragyog a csillagszerelem, Elér-e hozzád hangom, a szívedhez, E nagy, bíbor virághoz, mely beteg És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! - Gyász és nyomor borával telve meg! Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús Juhászkolomp a végtelen teren És fölver-e egy percre álmaidbul, Melyekben nincs már többé értelem?
Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi, A kalmár, börzés, a kalóz, betyár, Csak okosan, csak adni, venni, ölni, Törvényesen, míg az idő lejár. Csak enni, nőszni és álmodni néha, De óvakodva, mert itt élni kell, Potom a szépség és művésze léha, Csak egy a mentség, egy csak: a siker!
Lajos, emlékszel, amikor először Kerített össze minket alkalom, A boldogságos, békés délelőttön Gauguinnek száz lázálma a falon? A sárga fényben a kövér banánok S a sárga tájon barna emberek, Az elveszett Éden, mely fájva-fájón Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg. S a furcsa bálvány, szent fából faragva, Mosolya sír és bánata mosoly, Önarcképem! - mondottad és a zajban Kacajod bongott, mint ha szél dobol!
Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal A kis csapszékben, hol Watteau lakott, Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal S tegnapnak láttad már a holnapot. A Köröst néztük és láttuk Velencét, A kávéházban Goethe ült velünk, Esengtük Grandet Eugenia szerelmét, A csillagot kerestük, amely letünt.
A csillagot kerestük... merre is vagy, Hisz még nem hullottál az éjbe le, Még ég fölötted estenden a villany, Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e? Lajos, hiszen mi voltunk már azóta Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó... Ahol ketyeg a lélek, mint az óra, De nem mutat időt, irtóztató.
Te ott maradtál, hallom, jobb neked már, Mint ez a másik, józan, gaz pokol, Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár S a legszebb vágy legrútabban lakol. Te ott maradtál: téren és időn túl Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt, Nem hallasz már ugatni szűkölő bút S nem látod a halált, amint arat, A mosolyt, melyet festett Lionardo, Nem látod a nőn, - csöndesen halad Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno, Az örök semmi a vak nap alatt.
Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden És finoman - hisz művész vagy, Lajos - Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten Legyen irgalmas. Ó csodálatos Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda, Alázatos, hű, tőled nem kiván Már e plánéta semmit és a holdba Nakonxipán vár már, Nakonxipán! Feltöltő | Fehér Illés |
Az idézet forrása | http://mek.oszk.hu |
|
Ljudevitu Gulacsiju (Horvát)
Ljudevite, stiže li do tebe sad moj glas, Đto baš kao topole navečer drhtat zna Kad na njima sutonskih njiše se zvona zov I kad na njih blistava ljubav zvijezda sja, Stiže l do tebe glas moj, do tvog srca, Do tog crvenog cvijeta što bolestan je, snen I do tvog mozga? – O, taj meni dragi pehar Što vinom jada je i bijede ispunjen! – Stiže l do tebe glas moj, naivan, žalostan, Pastirskog zvona klepet u daleki beskraj, I da li te na tren bar iz snova tvojih budi U kojim su već mrtvi razum i osjećaj?
O, razumu! Kako te drugi koristit umiju, Kramari, burzijanci, gusari i bećari Što pametno uzimaju, daju, pa čak i ubiju Po zakonima, jasno, jer tako teku stvari. Tek piti, žene uživati, ponekad i snit još, Al oprezno sve, jer tu treba živjet uz smijeh, Ljepota je ništa, umjetnost je raskoš, Spas je samo jedno, da, jedno tek: uspjeh!
Ljudevite, sjećaš li se kad nas prvi pu Sastavio slučaj; nudilo na se vidu U ono sretno mirnodopsko doba Sto grozničavih snova Gauguina na zidu? U žutu sjaju nabrekle banane, Na žutu tlu pak smeđi mladi ljudi, Izgubljen Eden šti je bolno-bolno Drhtavim plačem bibao nam grudi. I čudan totem iz drveta svetog Što smijeh plač mu, a tuga smiješkom struji, – Moj portret! – reče ti, u onoj buci Smijeh ti grmnu ko da vjetar huji.
Ljudevite, sjećaš li se, proljeće, Varadin, U maloj krčmi gdje je Wateau odsjedao, Nacrtao si me, željezni šešir, markiz fin I kao na jučer si na sutra gledao. U Kerešu vidjesmo tad Veneciju, Goethe je u kavani s nama sjedio, Za ljubav molili smo Grandet Eugeniju, Tražili smo zvijezdu, sjaj joj izblijedio.
Tražili smo zvijezdu... Gdje li si sada, Ta još u mrat ti nisi sav utonuo, Još žarulje na tebe noću svjetlost pada, Temperaturu mjere, zar si već klonuo? Ljudevite, odonda bijasmo već gdje štura Noć je, ti znaš, pa zašto kazati gjde je to, Gdje duša sama kuca, kucuka kao ura, Al ne kazuje vrijeme, užas gdje vlada go.
Ti ostao si tamo, čujem, i bolje ti je Neg na ovom svijetu sred pakla stvarnoti, Gdje briga, piće, žene, kulučenje te bije, Gdje mre najljepša čežnja zarad nemarnosti. Ti ostao si tamo, izvan prostora, vremena, Šećeš po vrtu mira ispod zvjezdana mosta, Ne čuješ lavež tuge pod teretom bremena I ne vidiš Smrt da kosi sve što još živo osta. Smiješak što ga je nekad naslikao Leonardo Ne vidiš više na ženi – s mirom lijepim Kroz mozak tvoje teče ko Leta il kao Arno Smireno vječito. Ništa pod suncem slijepim.
Već nema nade, ali ti to ne znaš. Ispod Pokrivača fino – Ljudevite, ta ti si umjetnik – Prebireš prstima po rubu jastuka. Gospod Nek ti smiluje. O, ti si nasljednik Giottov, umjetniče čisti, tebi se ko svecu Sad naklanja ponizan, ne tražeći u ovaj dan Taj naš planet od tebe ništa, na Mjesecu Čeka te već Nakonxipan, Nakonxipan!
Feltöltő | Fehér Illés |
Az idézet forrása | http://feherilles.blogspot.com |
|