Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,

Arany János lelke úgy lobog e tájon,

Úgy melegít fénye,

Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,

Bizakodva nézzük e síri világot,

Virrasztva, remélve.

Messziről lobogva tenger pusztaságon

Átragyog Arany ma e borús homályon

És jövőnkbe csillan:

A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben

Az isteni gyermek, mosolyogva rebben

Mai álmainkban.

Hullatja levelét az idők vén fája,

De örök virágzón áll s néz a világra

Arany fája lombja,

Magyar televényben gyökerezve mélyen,

Kevély koronája fölzendül a vészben

Égig magasodva.

Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,

De a folyók folynak, de a hegyek állnak,

És még a mienk Ő,

S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve

A remény, az élet, az Ige, az Eszme,

A magyar Jövendő!

Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,

A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,

Énekeljünk ottan.

Arany lelke szóljon - húsvéti harangszó -

Dicsőséget zengő, diadalt viharzó

Új magyar dalokban!