Kántor Péter: Lucian Freud monológja a magára hagyott testről

Mit is mondhatna erről? Őt a test
nemcsak úgy önmagában érdekli, a látvány,
hogy szép-e vagy csúnya, persze az is,
hanem hogy mit mutat neki a test a létből,
mit tud a létezésről az anyag.
Mit csinál, amikor magára hagyják,
cipőtlen-ruhátlanul, egyedül?
S a tudat felügyelete alól ha kikerül,
álmában miről álmodik a test?
És az arc mit rejt? Holott meztelen,
miről hallgat olyan beszédesen?
Miféle mindenségbe nyílna ki,
ha úgy kinyílna, mint egy kertkapu?

A történeteket elmossa az eső,
elhordja a szél, mint a homokot;
ami marad belőlük, a testbe van beírva.
Események, tettek, ideák, eszmék –
nem látszik, csak a hús, csak karok és lábak.
És senki nem illusztrál semmit semmivel,
és senki nem magyarázza, amit maga sem ért.
Ül, fekszik a világ magára tárva,
mint a műtőasztalon, elárvulva, kábán,
behunyt szemmel, lesütve a szemét,
csak ritkán néz valaki szemtől szembe. –
Tájak: kifacsarodott, elhagyatott testek,
egy pár levetett cipő, reggel, este.

(Lucian Freud albumából, 4.)