Lucien Freud lefesti a királynőt (Magyar)
Öregasszony vagyok, és ez az öreg férfi arra kért, hogy üljek modellt neki egy portréhoz. Hírneves festő, híres nagyapja híres unokája, s nem illik elutasítani egy kérést, ha elég megtisztelő. Egyébként se nekem, hanem a címemnek szól. Hát egye fene! A hiúság részemről mondhatni elenyésző, de Őfelsége is lehet kíváncsi, nem igaz? Egy kicsit szorongok, nem tagadom. Mr. Freud az én szememben vadember, bár rokonszenves, s ha nem tévedek, angol, vagyis egy a hazánk. Fesse le a királynőt! Nem lesz alázatos szolgám, azt tudhatom, de talán még mindig jobban járok vele, mint Baconnal, ha ő kért volna fel. Bár ki tudja. Egy Francis Bacon-képen senki se ismerne fel, én se magamat. De nem Bacon akart lefesteni, hanem Freud. Hogy mire számíthatok mégis? Széptevésre nem, az biztos. Én nem vagyok Maya, s még ha az volnék is, Freud ecsetét úgysem a szépség utáni vágy vezeti. Hanem mi? Talán bajszot fest nekem majd? Vagy mohazöld szakállat? Bármit is, megköszönöm. S veszem a retikülömet. A koronához ő ragaszkodott. Nekem megtette volna egy kiskalap is, de talán mégis jobb így: sose voltam és nem is leszek soha a szomszéd néni! Különben azt mondják, az arc nyitott könyv. Már amelyik. De hát olvassatok! Nem félek. Nincs mitől félnem. Vagy mégis? Azok a rémes, vörös nemiszervek! Azok a széttárt lábú magányos férfiak, nők – mind hanyatt fekszik, vagy az oldalán, mint a kutyáik, amiket simogatnak! Az a vaságy előtt heverő meztelen, dagadt nő, keze, lába szétvetve, haja fagyökér, s az ágyon összekuporodva az a girhes kutya! És a nő kétszer akkora, mint a vaságy! Mit gondoljak minderről? Mit gondolhatok? Valaki rémálma? Vagy ez a valóság? Akárhogy is, hogy jövök én ehhez? Koronás fő, két kezem az ölemben összekulcsolva, egyenes derékkal ülök a megszokott kék kosztümömben, arcomon érdeklődő figyelem, s mintha érezném, ahogy tapogatja, gyúrja, simítja bőrömet az ecset. – Na öreglány, lássuk, mivé leszek!
|
|