Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Kántor Péter: Imparare a vivere – II (Megtanulni élni – II. Olasz nyelven)

Kántor Péter portréja
Cikos Ibolja portréja

Vissza a fordító lapjára

Megtanulni élni – II. (Magyar)

Tíz év múltán

Most, hogy eltelt jó tíz év
azóta, hogy nekiveselkedtem
megtanulni élni,
a ledőlt falak helyén
felépültek az újak
a frissen mázolt jelekkel,
a szép rácsos kapukkal,
s tapsolhatunk,
hurrá, sikerült ismét
feltámasztani a múltat,
kezdhetjük folytatni elölről,
mert nem igaz, hogy lehet másképp is,
velünk legalábbis aligha,
most, hogy új évezredbe hajtottunk
az új márkájú kocsinkkal,
és túl vagyunk végre a költséges
millenniumi ünnepségeken,
most már tényleg nem halogathatom tovább,
most már igazán meg kell tanulnom élni,
hát nem?
Végül is tudok ezt-azt, jóllehet sok minden abból
a kutyának se kell, és mit tagadjam,
fára mászni már nem nagyon vágyom,
de megtanultam a kompjútert kezelni,
bár néha akadnak vele problémáim,
és még mindig elég szívós vagyok,
ha szorgalmas nem is, ha épp ezért
nem is tisztítom meg mindkét szobában
hatalmas elszánással az ablakokat,
mert fölösleges erőfitogtatás lenne,
és mert látom így is, amit látok,
de ami a lényeget illeti, a lényeg, hogy
fokozatosan haladok,
annyit iszom, amennyi jólesik, aztán
még egy kicsit, még egy kicsit,
hogy ne izguljak, ne idegeskedjek,
ne vigyorogjak fölöslegesen,
és ne essek depresszióba,
ha nem találom a helyes arányt
aktivitás és passzivitás között,
mert ki tudhatná, mi a helyes arány,
ha rám mosolyog egy nő,
hogy mi történhet, mondjuk,
ha összekötöm vele az életemet,
és szoros, és nehezen
és akadozva veszem a levegőt,
és sosem eleget,
vagy laza, és lazán
és figyelmetlenül veszem a levegőt,
holott tele mindenféle baktériumokkal,
pollenekkel meg egyebekkel,
és egymást követik a panaszaim,
pedig hát tudatosan törekszem,
hogy jól érezzem magam,
elég jól, vagy még jobban is,
reggel kelek, este fekszem,
persze nem túl korán,
és kerülöm a felesleges szabályokat,
nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta,
mindazonáltal túl sokat szívok,
hányingerem van a sok csikktől,
és néha eszembe jut, hogy a torokrák
csúnya betegség, de rabja
vagyok a nikotinnak,
mint a legtöbb szokásomnak egyébként,
de ügyelni fogok rá, hogy csak módjával,
és az embereket is, szeretni kell,
ugyancsak, de hogy,
hogy kell szeretni őket?
Előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni,
például nagyon oda kell figyelnem,
holott ez maximalizmus, tudom,
hogy megőrizzem a hidegvéremet,
a humorérzékemet, hogy valahogy
ne bújjak ki a bőrömből,
ne robbantsam fel a világot,
csak fokozatosan haladjak,
előbb megtanuljak élni,
és ha már megtanultam, és nem számít,
akkor se ganz egal,
lehet, hogy fellőnek a világűrbe,
ha nem muszáj, inkább ne,
de ha muszáj, ha fellőnek,
igaz, már úgysem öntözhetem tovább
a yukka pálmámat,
mert elrohadt a yukka pálmám,
de a mentafüvem, az nem rohadt el,
az szívós, mint én,
de azért mégis,
arra rá kéne nézni néha,
valaki csak akad, akadjon,
ha már mindenképpen fellőnek,
ha már megtanultam élni.

 

2001



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttps://www.holmi.org

Imparare a vivere – II (Olasz)

Dieci anni dopo

Or, che son passati dieci anni buoni
da quando ho iniziato
a imparare a vivere,
al posto delle mura crollate,
sono state costruite delle nuove
con indicazioni nuove appena dipinte,
e con bei cancelli reticolati,
e possiamo applaudire,
evviva, ci siamo riusciti di nuovo
a resuscitare il passato,
possiamo incominciare a continuare da capo,
perché non è vero, ch’è possibile anche in un altro modo,
perlomeno con noi è improbabile,
or, che siamo entrati nel nuovo millennio
con la nostra macchina di marca nuova,
e finalmente siamo oltre le dispendiose
celebrazioni del millennio,
ormai, per davvero, non posso rimandare oltre,
ormai devo imparare a vivere,
nevvero?
Dopo tutto, so questo e quell’altro,
sebbene molto di quell’altro non serve
neppure a un cane, e a che mi serve negare,
arrampicarmi sugli alberi non ho una gran voglia,
ma ho imparato a usare il computer,
anche se a volte mi causa dei problemi,
e tuttora sono piuttosto tenace, anche se non
laborioso, se è proprio per questo non pulisco
con gran determinazione le finestre in tutte e due stanze,
perché sarebbe una superflua ostentazione di forza,
e perché vedo anche così, quel che vedo,
ma quel, che concerne la sostanza, importante è,
che progredisca gradualmente,
bevo quanto m’aggrada, poi
un altro po’, e un altro po’ ancora,
per non essere agitato, non essere nervoso,
per non sghignazzare inutilmente,
e per non cadere in depressione
se non trovo il giusto equilibrio
tra attività e inattività, perché
chi potrebbe sapere qual è il giusto equilibrio,
se una donna mi sorride,
cosa può succedere, se per esempio
lego la mia vita alla sua,
e se il legame è stretto, respiro a fatica
l’aria e irregolarmente,
e mai sufficientemente,
o se il legame è lento e respiro
mollamente e in modo disattento,
sebbene sia piena di vari batteri,
pollini e quant’altro,
e i miei lamenti si susseguono,
eppur m’impegno consapevolmente
per sentirmi bene,
abbastanza bene, o meglio ancora,
mi alzo al mattino, vado a letto a sera,
certo non troppo presto,
evito le regole superflue,
non fisso il numero di sigarette quotidiane,
ciononostante fumo troppo,
dalle cicche ho il senso di vomito,
e a volte mi vien in mente, che
il cancro alla gola è una brutta malattia,
ma sono schiavo della nicotina,
come pure della maggior parte delle mie abitudini,
ma starò attento, non troppo però,
e anche gli uomini, bisogna amare,
altresì, ma come,
come bisogna amarli?
In prima inizierò dalle piccole cose,
per esempio dovrò prestar molta attenzione,
sebbene questo sia massimalismo, lo so,
per conservare il mio sangue freddo,
il senso dell’umorismo, e che
in qualche modo non faccia salti di gioia,
non faccia scoppiare il mondo,
che proceda gradualmente,
che impari prima a vivere,
e quando avrò imparato, e non importa,
neppur allora e ganz egal,
forse mi lanceranno nello spazio,
se non è necessario, è meglio di no,
ma s’è necessario, se mi lanceranno,
è vero, tanto non potrò più continuare
a innaffiare la mia yucca
perché la mia yucca s’è marcita,
ma la mia erba menta, quella non s’è marcita,
quella è tenace, come me,
comunque, a volte
bisognerebbe darle un’occhiata,
si troverà pur qualcuno, che si trovi,
se già a ogni modo mi lanceranno,
quando avrò già imparato a vivere.
 
2001
 
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttps://www.holmi.org

minimap