Kányádi Sándor: Tudod...

soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.
 

Non mi son mai pentito
d’essermi innamorato di te,
sebbene quest’amore
m’abbia sconvolto
tutta la vita,
Sai,
non m’avevi mai deluso,
eppur’ spesso non capivo
le tue azioni,
ho temuto spesso per te,
volevo soprattutto preservarti da te stesso,
Sai,
intorno a me scompaiono piano le cose,
le mie cose,
oppure s’allontanano da me,
o sono io, che mi sto allontanando,
man mano che si strappano i fili,
il sentimento m’incatena sempre di più,
quando mi commuovo sino le lacrime su qualcosa,
su qualcosa ch’è stato bello,
mi conforta il pensiero,
che in me v’è un miracolo,
che non mi abbandona,
dal quale niente mi può privare
ne l’invidia
ne l’animosità,
Sai,
mi nutro di questo sentimento,
mi impedisce di crollare,
e anche se cado, per lui mi rialzo,
anche piangendo mi metto a sorridere,
forse,
se m’addormento per sempre,
per lui mi sveglierò anche allora.