Minden nap újra beléd szeretek,
pedig ki sem ábrándultam belőled.
Nő nem lehet náladnál soha szebb,
kivánkozóbb, komolyabb, kedvesebb
még a halál sem tántorit el tőled.
Pedig nagy jókat igér a halál:
hogy megpihen a fáradt sziv s a lélek;
de ha jön s a fejemhez odaáll,
hárman leszünk: téged is ott talál
s beléd kapaszkodom, hogy éljek, éljek.
Kiséred léptem, a tévedezőt,
te adsz szememnek fényt, hangomnak ércet,
agyamnak érvet, lábamnak erőt
Mint zápor, szél, nap a szomjú mezőt:
itatsz, simogatsz, óvsz. Mondd, te is érzed,
hogy mi vagy nekem? Mint veréb-rajok
szétrebbennek a bajok, ha te intesz.
Fák magasáig kék köd kavarog,
de szétszakad s a táj tisztán ragyog,
ha biztató mosollyal rámtekintesz.
Tiz éve már? Tízszer tiz év ha jönne,
hogy veled töltsem el, keveselném.
Te életem mosolya, lángja, könnye!
Ha bármi bánat, kétség, kin gyötörne,
tudom: te vagy. S az enyém vagy. Enyém.