Kaffka Margit: Én, szegény- - -

Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: nézzen!

És ösztökéltem a lelkem, hogy serkenjen, kaput nyisson!

S buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon

Hányféle a szín, ihlet, íz, - és hánnyal vagyok már készen?

- Hol képvetítő-szereit beigazítja e lét, odamentem

S csavartam én is a gépen. "Más!" - Hogy a hangját halljam,

Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,

S én bensőm húrjait konokul, kitartón e közbe figyeltem.

Idéztem a férfiút. Milyen látása, ereje, hite? Szava

Ha összeszorítja düh, bolond könny, - vágy rezgeti, s álom?

S kérdém: milyen a "szerelem" ködétől fátylas arany-esőbe szitálón

Mondjuk: egy temető; alkony; hajó; víz; kis tanya-szoba?

- Cserébe adnom is kellett oh, sokat; éjet és évet, -

S jött sok megtervezett idyll; közhely, futó;

Perc, habgolyó; és szó, altatni akaró, -

De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.

S szóltam: "Bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok!"

- Lám, sok, idegen arc. Szemek! Sok párás lélekablak;

Utcák, új hidak, ó-templomok! Csak valamit ki ne hagyjak!

S eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok. -

- Képmás, ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,

Remélve s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom;

Végighúzom a tenyerem sok régi tanagrai kis márványkirályon, -

Óh, - most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán.

- - - De nem lelem!

Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen. -

Én átkozott üvegvalóm csak átereszt szint, fényt és árnyat,

Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak

Én - - -! Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés béna idegre, - ha rámhat

Tudom, az elevenig soha, soh'sem ér.- - -

Hol az én életem? Mi az élet nekem, - mit ér? - -

1909