Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Kalász István: Der Himmel dazwischen (Az ég alatt Német nyelven)

Kalász István portréja
Kalász István portréja

Vissza a fordító lapjára

Az ég alatt (Magyar)

P.-vel, legeslegjobb barátommal fogadtunk, hogy egy egész évig nem fogunk sírni, és ment is a dolog. És aztán 12 hónappal később arra gondoltunk, letelt az év, és hogy ezalatt az év alatt erősebbek lettünk, okosabbak, nem alázott meg minket senki. Mert nem sírtunk. Sem az iskolában, sem otthon, ha szíjjal vertek az apáink, sem a házak mögötti játszótéren. A GRUNDON. Ahol a gyengébbekkel gilisztát etettek az erősebbek, ahol le kellett adni a bőrlabdát, ahol legyeknek tépkedtük ki a szárnyát, ahol hatalmas teherautók, kamionok álltak, a salakbánya körül meg a lányok, a kurvák, éjjel taxik, gyakran üvöltés hallatszott, olykor jött a rendőrség.
    Akkor ez bevált, mondta P. büszkén, és rágyújtott élete első cigarettájára. Igen, mondtam én is, minket nem lehet elkapni. Nem ám. Akkor folytatjuk, mondta P., és egész életünkben nem fogunk sírni. Helyes? És így eldöntöttük a dohos pincelejáróban, hogy nem sírunk mostantól soha, valamint aki mégis elsírná magát, szól a másiknak, mert akkor elvesztette a csatát. És legyen a lelke másiké, mondtam komolyan, mert ezt láttam éjjel a horrorvideókban, mielőtt felzúgott volna a kopasz gyilkos körfűrésze.
    És sikerült.
   Felnőttünk, ki erre, ki arra került. Lett állás, főnök, feleség, jött a válás, a barátnő, jött a betegség, MINTHA az egész élet egy nagy halom mocsok volna, ez az érzés is megvolt mindkettőnknek. Volt szerelem, éjjel tévé előtt magányos részegség, lett összetört tévé, összetört világ, álltunk tornyok tetején, a tengernél, rájöttünk, hogy a nőkkel szépen kell beszélni, és akkor ők is kedvesek, rájöttünk, hogy a bútorokat le kell takarni, ha elutazunk, pontosan úgy, ahogyan nagyszüleink, szüleink tették. Megloptak, loptam magam is, elhagytak emberek, elhagytam embereket, a szüleink megöregedtek, rájöttünk sok mindenre, és ekkor történt. Mert addig tényleg, nem sírtam. Tudom, P. sem. Mert szólt volna. Néha közel álltam hozzá, de nem. Voltak pillanatok, amikor majdnem megtörtént, de nem. Nem és nem. Szóval teltek az évek, rohantak, mit tudom én, hogyan kell ezt szebben, okosabban mondani, szóval öregebb lettem, nyavalygós, a hajam ritkásabb, történt ez az, de sírni? Nem.
    Tehát: Nem sírtunk.
    És furcsa módon ugyanazon a napon sírtunk mégis. Nincsenek véletlenek? Ebben nem hiszek, szerintem vannak. A sors maga véletlen, a sors irányíthatatlan legvégül, hamu és szél egyben, teljes káosz, mert ha belegondolok, mindig csak a csapásokat nevezzük sorsnak. Szóval ugyanazon napon sírtunk P.-vel. Azon a napon éppen feleannyi idős lettem, mint amennyi ideig élni szerettem volna, már csak az anyám élt, nyár volt, forróság, a város szinte megolvadt, az utca bűzlött, igen, azon a napon autóban ültem. Mentem a pénz után a külvárosba, amikor megszólalt a telefonon. Anyám szomszédja hívott, az undok vénasszony, menjek az anyámhoz, baj van.
    Az idő olyan, mint a gyerek, mindig elfut, mondta az anyám, ha megint nem jöttem, ha megint csak telefonáltam, kimentettem magam, bizony, az idő az erkölcs gyereke, mondtam erre mindig. És nevettünk. Nagy baj van, mondta a szomszédasszony a telefonba, jönnie kell. Most. És kanyarodtam, dudáltam, átvágtam a záróvonalon, áthajtottam a piros lámpán, átszáguldottam a folyó felett, és eszembe jutott, hogy randevúkra mennyit rohantam, az anyámhoz meg így soha. Az anyámhoz, ki feledékeny, nem zárja be a lakásajtót, a vízcsap folyik, a faliórában régen kimerült az elem, a lámpák éjjel-nappal égnek a lakásában, a rádió hónapok óta zümmög a hálószobában, igen, ez az Anyám. Végre megérkeztem, felrohantam a lépcsőn, benyitottam a fülledt lakásba, a homályos szobában ott ült. Az anyám.
    És rögtön láttam-tudtam, megbolondult. Miért? Honnan vettem? Nem tudom. Megéreztem. Az anyám ült az asztalnál, csak nézett rám, és az apám nevén szólított:
    – Tudom, Péter, tudom, nem szereted a gyerekeket. Nem tudsz bánni a gyerekekkel. Tudom. Péter, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább!
    Persze, hogy letérdeltem anyám elé, és mondtam, én vagyok itt, a fia. Akit régen látott már, és ezért bocsánatot kér. Sőt, a fia hoz neki süteményt is, áfonyás táskát.
    – Emlékszel, anyám? Szereted az áfonyás süteményt, igaz?
    Ő mosolygott:
    – A gesztenyéset szeretem jobban – mondta halkan.
    – Péter, beszélnünk kell – folytatta. – Törődnék veled, nem lenne semmire gondod, kedvesem. De van itt valami, Péter... – így folytatta anyám, én pedig megértettem, elmerült a múltban. Végleg.
    – Örülök, hogy megértetted, nem tudok bánni a gyerekkel, idegesítenek – mondtam végül –, és meg kell mondanom, ezen a földön nem tud senki olyan jó húslevest főzni, mint te.
    Anyám mosolygott. Anyám nevetett. Megsimította az arcomat. Megint mosolygott:
    – Igen, de most beszélnem kell veled, Péter, fontos dologról. Szeretném tudni, elveszel-e feleségül? Mert szeretném tudni, mire számíthatok. Ezt magad mondtad a múltkor, kedvesem, hogy a nők ilyenek, nem tudnak várni. Szeretlek.
    Ekkor megcsókoltam a hideg, ráncos homlokát, bementem a hálószobába, üldögéltem szüleim ágyán, néztem a falat, a megsárgult tapétát, és közben anyám beszélt, motyogott a szobában:
    – Péter? Itt vagy? Nem házasodunk össze? Nem akarok sírni előtted, Péter.
    Van egy cipősdoboz a szekrényben, apám régi öltönyei között. Fényképekkel, videokazettával. Az esküvőről. Ahogyan állnak a salétromos fal előtt. Aztán egy téren a pap mellett, a rokonok között. Odébb régies autók, poros Volgák, rozsdás Fiatok, az üzletek fölött cirkalmas, ósdi neonreklámok. Apám öltönyben, anyám szegényes virágcsokorral a kezében.
    Ültem a szobában, az ágy szélén, a rádió egyre zümmögött, ez történt, az is történt a világban, néztem a szekrényt, amelyben a fényképes doboz volt, és arra gondoltam, ki kell vennem onnan, meg kell néznem, hogyan volt azon a napon? Milyen nyakkendőt viselt az apám? Milyen ruhát viselt az anyám? Milyen volt aznap az idő? Sütött a nap, meleg volt? Fújt a szél? Mi történt aznap a földön? Soha nem meséltek róla. Igaz, házasodni jó, nem házasodni jobb, mondja valahol a Biblia, de ezt nem mondhatom soha anyám előtt. Mélységes mély lélegzetet vettem, odakint anyám motyogott, felálltam, kimentem, hogy megint odaálljak elé, belenézzek az üres szemébe, és azt mondjam, minden jóra fordul.
    – Gyereket várok, Péter. Ha nem veszel feleségül, akkor ezt a gyereket ki fogják venni belőlem, Péter. Nem akarok sírni.
    – Persze, anyám – mondom.
    – Nem akarom, hogy kivegyék belőlem a gyereket. Tudom, hogy nem szereted a gyerekeket. De, most válaszolnod kell, Péter. Eleget vártam. Ígérem, több gyerek nem lesz, jó?
    Szóval, ekkor történt, hogy elsírtam magam. Mert megláttam, hogy anyám a filcpapucsát fordítva viselte, a szomszédasszony adhatta rá így, mit tudom én, hogyan történhetett. Még soha nem láttam, hogy anyám bármit is fordítva viselt volna, egész életében ügyelt magára.
    – Igen – mondtam, – ne félj!
    Aztán kimentem a lakásból, ki az ég alá, felhívtam P.-t, elmondtam neki, hogy elveszítettem a fogadást, elmondtam neki, hogyan könyörgött anyám az életemért, és elmondtam azt is, hogy sírtam, mert láttam a papucsát.
    P. hallgatott, aztán hallottam, hogy halkan sírni kezd, és ekkor egyszerre letettük a telefont. Én meg maradtam a parkban, a padon a nagy ég alatt, csak néztem anyám nyitott szobaablakát odaát, és arra gondoltam, fel kell mennem oda. Dolgom lesz odafent, és ekkor olyan békés öröm fogott el, mint még soha életemben.



FeltöltőKalász István
KiadóForrás folyóirat
Az idézet forrásahttp://www.forrasfolyoirat.hu
Megjelenés ideje

Der Himmel dazwischen (Német)

P., mein bester Freund und ich, wir haben uns vorgenommen, dass wir ein ganzes Jahr lang nicht weinen würden, und so wurde es. Zwölf Monate später dachten wir, das Jahr sei vorbei, und in dieser Zeit wären wir stärker, klüger geworden, und niemand könnte uns erniedrigen. Wir haben nicht geweint. Nicht in der Schule, nicht zu Hause, wo unsere Väter mit dem Gürtel auf uns einschlugen, nicht hinter dem Wohnblock, nicht auf der Wiese, in der Nähe der Baustelle. Wo die schwächeren Kinder Regenwürmer essen mussten, wo wir den Ball abgeben mussten an die Stärkeren, wo wir die Flügel der Fliegen ausrissen, wo große LKW-s standen, staubige Trucks aus Bulgarien, Ungarn...,  und um die Kräne herum die Mädchen, die Nutten. Wo nachts geschrieen wurde und die Polizei oft kam.
Ja, das haben wir geschafft, sagte P. stolz, und hat die erste Zigarette seines Lebens angesteckt. Ja, sagte ich auch, keiner kriegt uns, nicht wahr?
Dann machen wir weiter, sagte P., wir werden in unserem ganzen Leben nicht weinen, in Ordnung? So haben wir entschieden in jenem dunkeln, feuchten Keller unter dem Haus, das wir von nun an nie weinen würden, und wer doch schwach werden sollte, muss es zugeben, dem anderen Bescheid sagen, weil er so den Kampf verloren hatte. Und so gehöre seine Seele dem Anderen, sagte ich ernst, weil ich es so sah nachts in den Horrorvideos, bevor der Mörder die Kettensäge hob.
Und es gelang uns.
Wir wurden erwachsen, hatten Jobs, Ehefrau, Chefs, die Freundin kam, die Scheidung kam danach, Krankheiten überfielen uns. Das Leben ist ein Haufen Müll, auch dieses Gefühl kannten wir. Und es gab Liebe, nachts einsames Trinken vor dem Fernseher, es gab, dass der Fernseher zertrümmert wurde, es war so, das wir fühlten, das ganze Leben gehört zertrümmert. Ich stand auf Berggipfeln, still am Ocean, und ich verstand mit der Zeit, dass ich mit Frauen höflich sprechen sollte, dann sind sie auch nett zu mir, und ich habe begriffen, das man die Möbel zudecken sollte, wenn man verreist. Genauso wie meine Großeltern, Eltern es taten. Und ich wurde irgendwann betrogen, bestohlen, und ich habe auch betrogen, gestohlen.
Dazwischen wurden unsere Eltern alt, die Väter starben, und wir dachten, wir hätten das Weinen überwunden, ja, dann ist es doch passiert.
Weil bis dahin ich wirklich nicht geweint habe. Ich wusste: P. weinte auch nicht. Er hätte es mir gesagt. Ja, es gab einige Augenblicke, aber dann doch nicht. Nein und nicht. So verging die Zeit, rannten die Jahre dahin, was weiß ich wie man das schöner, klüger sagt mit der Zeit, ja, ich wurde älter, meine Haare schüttererer, es passierte dieses, jenes, aber weinen?
Wir haben nicht geweint.
Und dann: wir weinten doch. Am selben Tag. Es gibt keine Zufälle? Ja, das Schicksal ist ja doch letztendlich willkürlich, Asche und Wind in einem, Chaos. Wenn ich es mir überlege, nennen wir immer die Schläge im Leben Schicksal, und am selben Tag haben wir geweint. P. und ich.
An jenem Tag war ich gerade zu Hälfte meines Wunschalters gekommen, die Hälfte meines Lebens hatte ich um, nur meine Mutter lebte noch. Es war Sommer, Hitze, die Stadt ist fast geschmolzen, die Strasse stank, der Himmel schmutzigweiß, ja, an diesem Tag saß ich im Auto. Ich fuhr dem Geld hinterher, jagte gerade raus in ein Industriegebiet, als mein Handy klingelte. Die Nachbarin meiner Mutter, ein altes Ekelweib rief an, ich solle zur meiner Mutter kommen, es ist was passiert.
Die Zeit ist wie das Kind, sie läuft immer weg, sagte meine Mutter immer, wenn ich wieder keine Zeit für sie hatte, wenn ich mich wieder am Telefon rausredete, ich könne nicht kommen, ja, antwortete ich dann immer, die Zeit ist das Kind der Moral, ich weiß, und dann lachten immer laut. Zusammen. Es ist eine ernste Sache, sagte die Nachbarin, sie müssen wirklich kommen. Jetzt. Und ich fuhr los. Bog ab, raste über Sperrlinien, über rote Ampeln hupend, raste über den Fluss, und mir fiel ein, wie oft ich nach einer hübschen Frau so raste, aber so schnell fuhr ich zur meiner Mutter nie. Zu meiner Mutter, die vergesslich geworden ist. Sie schließt die Wohnungstür nicht ab, der Hahn tropft in der Küche seit Wochen, in der Wanduhr ist die Batterie lange aus, die Lichter brennen Tag und Nacht in der Wohnung, das Radio summt vor sich hin im Schlafzimmer, ja, so ist meine Mutter. Dann kam ich an bei ihr, rannte die Treppe rauf, öffnete die Tür, die Wohnung war stickig, schwül, ja, im großen Zimmer saß sie da. Meine Mutter.
Und ich sah sofort, sie ist verwirrt. Woher? Wieso wusste ich es sofort? Ich wusste es nicht. Ich fühlte es. Sie saß am Tisch, und sprach mich mit dem Namen meines Vaters an.
- Peter, ich weiß, du magst keine Kinder. Ja, du kannst mit Kindern nicht umgehen, ja, ich weiß es. Peter, wir müssen reden. So kann es nicht weitergehen.
Ich kniete vor ihr, und sagte, ich sei es, ich wäre hier, ihr Sohn, den sie schon so lange nicht mehr gesehen hätte, und der sich jetzt entschuldigen möchte. Und der Sohn würde jetzt Kuchen für sie bringen. Mutter, den mit Mohnkuchen, den magst Du doch so gern, oder? Sie lächelte, und sagte leise, nein, den Kuchen mit Maronen, den habe sie gern.
- Peter, wir müssen reden, fuhr sie fort. Ich würde für dich sorgen, du würdest alles haben. Aber es gibt hier etwas, Peter...
So sprach sie leise, und ich habe verstanden, sie ist in der Vergangenheit versunken. Endgültig.
- Es freut mich, sagte ich endlich, dass Du verstehst, dass ich Kinder nicht mag, und ich muss dir sagen, auf dieser Erde kann keine Frau so gute Suppe kochen, wie Du.
Meine Mutter lächelte, sie streichelte mein Gesicht.
- Ja Peter, aber jetzt muss ich mit dir über etwas reden. Es ist wichtig. Ich möchte wissen, heiratest Du mich? Weil ich es wissen möchte, woran ich bin. Mit dir, mein Lieber. Die Frauen sind so, sie können nicht warten, das hast Du neulich so gesagt. Ich liebe Dich.
Ich küsste ihre kalte, faltige Stirn, und ging dann ins Schlafzimmer meiner Eltern, und setzte mich auf ihr Bett. So saß ich da, schaute die vergilbte Tapete an der Wand an, während meine Mutter draußen im Wohnzimmer leise weiter redete.
- Peter, bist Du da? Werden wir heiraten? Peter, ich will nicht vor dir weinen.
Es gab einen Schuhkarton im Schrank, hinter den alten Anzügen meines Vaters. Mit Bildern , Videobändern. Von ihrer Hochzeit.
Wie sie so dastehen vor der Mauer. Auf einem anderen Foto stehen sie mit dem Pfarrer auf einem Platz. Zwischen den Verwandten. Hinter ihnen alte Autos, Typen die es heute nicht mehr gibt. Rostige Fiats, Wolgas. Und über den Geschäften sind seltsam verschnörkelte Neoreklamen zu sehen. Mein Vater steht da in einem Anzug, meine Mutter mit einem ärmlichen Blumenstrauß in der Hand.
So saß ich da. Im Schlafzimmer. Das alte Radio summte, dieses passierte in der Welt, jenes passierte, ich saß nur da, schaute den Schrank an, in dem die Fotos lagen, und dachte, ich müsste die Bilder rausholen, ich müsste sie mir anschauen, damit ich genau wüsste, wie es an jenem Tag war... Was für eine Krawatte trug mein Vater damals? Was für ein Kleid hatte meine Mutter an zum heiraten? Wie war das Wetter? Schien die Sonne damals? War es windig? Überhaupt, was passierte in der Welt an jenem Tag? Meine Eltern haben mir nie über diesen Tag erzählt. Ja, heiraten ist eine gute Sache, nicht heiraten ist aber eine bessere, steht in der Bibel irgendwo, aber das dürfte ich nie vor meiner Mutter sagen.
Ich holte tief Luft, draußen murmelte meine Mutter immer noch, dann stand ich auf, damit ich mich wieder vor sie hinstellen kann, und sagen könnte: Alles wird gut, Mutter.
- Ich erwarte ein Kind, Peter. Wenn Du mich nicht heiratest werden die dieses Kind aus mir herausholen, Peter. Ich will nicht weinen.
- Ja, Mutter, sagte ich.
- Ich will nicht, dass sie dieses Kind aus mir rausholen. Ich weiß, du magst keine Kinder. Aber jetzt, Peter, musst du dich entscheiden. Ich habe genug gewartet. Ich verspreche dir, es wird kein anderes Kind mehr geben.
Ja, in diesem Augenblick fing ich an zu weinen. Weil ich plötzlich die Filzpantoffeln meiner Mutter sah. Sie trug die verkehrt, die Nachbarin hatte ihr die wohl so angesteckt, keine Ahnung wie es passieren konnte. Denn ich habe nie gesehen, dass meine Mutter irgendwas verkehrt getragen hätte, sie war ihr ganzes Leben lang sehr achtsam und penibel mit ihrer Kleidung. 
-
 Ja, sagte ich, hab keine Angst.
Dann ging ich raus, raus aus der Wohnung, aus dem Haus raus, unter den Himmel und rief P. an, und erzählte, wie meine Mutter um Leben bettelte damals, und erzählte auch, dass ich weinte, weil ich ihre Pantoffeln sah.
P. schwieg, dann hörte ich wie er auch leise zu weinen anfing, und dann legten wir beide auf. Ich blieb da, unter dem riesigem Himmel, sah rauf, sah das Fenster meiner Mutter und wusste, ich muss rauf.
Denn ich werde viel zu tun haben, und diesem Augenblick kam eine solche friedliche Ruhe über mich, wie ich sie so noch nie in meinem Leben gespürt hatte.



FeltöltőKalász István
KiadóRonald Henss Verlag
Az idézet forrásahttp://www.ronald-henss-verlag.de/mann/index.html
Megjelenés ideje

minimap