Kamarás Klára: A félelem

A félelem bekúszik, mint a köd,
s belep már minden ajtót, ablakot,
és nem segít, ha többé nem nyitok
rést reszketőn bezárt öreg szívemre.

Magam vagyok. Én eddig szinte védett
burokban éltem, mindig gondtalan.
Most kételyek közt vágyom napra, fényre,
mint téli zugban álmodó csigák.

Fear comes inside, it creeps in like the fog,
it covers every window, every door,
and no help if I never leave a gap,
but keep my aging heart tremblingly shuttered.
 
I am alone. Till now almost protected,
sheltered I lived and quite without a care.
Midst doubts I am now longing for the sunlight,
like snails adream do in their winter-nook.