Kamarás Klára: Három özvegy balladája

Három özvegy áll a sarkon,
isten tudja, mit fecsegnek,
órák óta tart a pletyka,
megszólása embereknek.
 
Három özvegy. Víg beszédnek
nincs közöttük vége-hossza,
aki elment, siránkozás
többé vissza úgyse hozza!
 
Ha nagy-néha szóba kerül?
Szebb az emlék, mint az élet.
Maga festi mind a három,
magának a vágyott képet.
 
- Milyen is volt? Minden éjjel
ölelése hozott álmot -
így dicsekszik, kit az ura
nap-nap után ütött vágott.
 
- Hű voltam, mint szent az égben -
szól a másik, az a beste,
kit a szomszéd ölelt, ha az
ura nem volt otthon este.
                                   
- Más asszonyra rá se nézett,
engem végig úgy imádott...
(Hej, pedig sok bokor alja
mesélhetne, hogy mit látott!)
 
Már csak ez maradt, csak ennyi,
ábrándok és festett képek.
A könnyek rég felszáradtak.
Három özvegy, három élet...
 

Three widows stand at the corner,
god knows what they twaddle about,
just gossiping for hours on end,
letting others’ ways and lives out.
 
Three widows. There’s no end to the
lighthearted words they keep saying,
anyway, the passed away men
can be brought back by no wailing.
 
And if they mention them at all?
Memories are sweeter than life.
All three of them are now painting
the desired images so rife.
 
- How was it all? Every single night
he hugged me into dreams I say  -
so boasts the woman whose husband
hit and beat her up every day.
 
- I was faithful, like saints in heaven -
says the other, the flighty one,
who by her neighbour was hugged when
her husband was for the night gone.
                                   
- He didn’t glance at other women,
just adored me all through his life…
(Oh, well, many bushes could tell
us of what had happened inside!)
 
That’s all they can keep for themselves,
fantasy, some made-up image.
Tears dried up a long time ago.
Three lives, three widows, in a village…