Kamarás Klára: Néha

Néha... mintha még ma il élne
mintha csípős vicceket mesélne.        
rágondolok, s nem tudja senki,
mi késztet rá, hogy nevetek.
 
Ha néha fázom, bújva bújnék
telt vállához, mint kisgyerek,
ha hőség kínoz, ablakot tár
valaki. Az is ő lehet?
 
Néha úgy látom, ahogy ágyon
feküdt halálos betegen.
Akkor már tudtam, hogy mi vár rá,
és ő is tudta, úgy hiszem...
 
***
Néha a napok úgy rohannak,
mintha az év csak percnyi lenne,
és jaj, te élet... jaj, anyácskám,
néha már alig jutsz eszembe...
 

A volte… come se vivesse anch’ora,
come se raccontasse barzellette spinte,
penso a lei, e nessuno può sapere,
che cos’è che a ridere mi induce.
 
Se a volte ho freddo, come bambina
mi stringerei tra le sue forte braccia,
se soffro il caldo, qualcuno spalanca
la finestra. Forse è lei anche stavolta?
 
A volte la rivedo mentre giace
sul letto, malata e in fin di vita.
Allora, sapevo già cosa l’attende, 
e sono convinta, che anche lei sapesse…
 
***
 
A volte i giorni passano così in fretta,
come se un anno durasse un minuto
e ahi, tu vita… ahi, mammina mia,
a volte pure a ricordarti faccio fatica.