Kamarás Klára: Talán

Talán egyszer hiányzom még,
mikor tavaszt búg egy madár.
Talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.
Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.
Talán a hulló levelek
alatt keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.
Mikor még nem volt „te” meg „én”
csak „mi” – ez volt a szerelem?
Akkor nem volt fagy, hó, halál…
Ne tudj feledni sohasem!

Forse un giorno sentirai la mia mancanza,
quando l’uccello canta la primavera.
Forse s’affiora un ricordo
e allora da me volerà il tuo pensiero.
Forse sarà estate e sarà notte,
quando brilleranno tutte le stelle,
starai seduto solo su un piccolo panchetto,
e t’immaginerai, che io ti stia accanto.
Forse l’impronta dovresti cercare
sotto le foglie cadute,
ma è impossibile riportare indietro,
quel, che il tempo aveva cancellato.
Quando non c’era ancora “tu” e “io”,
soltanto “noi” – è stato questo l’amore?
Allora non c’era gelo, neve, morte…
Che tu non mi possa mai dimenticare!