Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Karinthy Ferenc: Budapesti Tavasz

Karinthy Ferenc portréja

Budapesti Tavasz (Magyar)

Pest fölött, messze, lent az ég alján szürkén derengeni kezdett a hajnal. Gyönge volt a fény, alig egy vonal: ki hinné, hogy ez a csenevész, sápadt kis világ legyőzhetné a mindenség tenger-éjszakáját? De ami csekély volt, szemlátomást nőtt, terjedt, már az égbolt harmadáig, feléig ért, s lassan kioldotta a háztetők, tornyok körvonalait a sötétből. Egy kupola merült föl, tüntető sértetlenségben, aztán egy kisoszlopcsarnok, timpanonnal, amely csonkán most még inkább görög templomra hasonlított: a Cukor utcai barna iskolaépület csúcsdíszítménye. És tetők, tornyok, kupolák, mind bénán, lyukasan, derékba törve, kicsavarva: akár egy vad, vulkáni, ember nem lakta hegy-völgy-vidék – földrengés után. Templomok körben mindenütt, a Belvárosi Plébánia, a ferenceseké, a Calvin téri, az egyetemi megbicsaklott vagy árván maradt, egyetlen tornyaikkal irgalomért imádkozva a süket éghez. És bedőlt, foghíjas, üres utcák, a halott város megfeketült ütőerei.
Ez maradt hát, ez lett belőle… ez lett az ezeréves határokból, a Kárpát-Duna nagyhazákból, európai nagytérségekből, turulmadarakból, keresztes háborúkból… Hová lettek, akiknek mindig úgy teli volt vele a pofájuk, a hangjukat remegtették, és vérték a mellüket reggeltől estig? Elpárologtak, a világ végén lógatják le a lábukat – s maradt az üszökváros, a pincékbe szorult éhség, a halottait gyászoló, rongyokban vánszorgó nyomorúság. Rokkantférfiak, szomorú némberek, hirtelen megvénült gyerekek…
A fény most már eluralkodott az égbolton, és kibontotta az egész várost, megszámlálhatatlan sebével, amelyeket a jótékony éjszaka eltakart. A Soroksári út és Csepel megmaradt kéményei nem füstöltek; Budán a Vár félig már ledőlve, halálos sérüléssel, vakon meredt a hajnalba: márványtermeiben most lovak, szalma és piszkos, káromkodó katonák tanyázhatnak… Nincs őrségváltás dobogó díszlépésben, nincs koronaőrség, s a Vár urai sem páváskodnak többé fehér lovon, nem lépegetnek tükrös csizmában sárfalak előtt, fényképészek rajától követve – csöndben eltávoztak autóikon, különvonataikon, mielőtt itt az első puska elsült; s most fűtött szobában, kávét iszogatva, két ép sor ablak mögött – merengenek valahol Magyarország sorsán. Ha ugyan ébren vannak már ilyen korán reggel… De annak az egymilliónak vagy másfél milliónak, aki a pincékben kucorog vagy a vackait keresi össze – nincs hová mennie innen.
És neki sem… Próbálta megkeresni az egyetem épületét, de az egyformán szürke és égett tetők közt nem találta; kereste a budai házat a Fadrusz utcában: azt a Gellérthegy takarta el. A hegy fölött egy héja vitorlázott magasan; kiterjesztett szárnnyal: alig mozdult a levegőben. Nézte a madarat, a hegyet, az Erzsébet-hídnak a házak fölé nyúló, sárga tornyát bénán lecsüngő láncaival, a végtelen, megtiport várost – torka elszorult, szeméből ki akartak törni a könnyek, és életében először kimondta ezt a szót: hazám: Hiszen hová is futhatna innen, hol tudna másutt élni a világban? Vannak országok, amelyeket megkímélt a háború; vannak régi, tiszta városok hidakkal, sima folyókkal, villamosokkal, csöndes múzeumokkal és könyvtárakkal – de mit keresne ő azokban? Ha ért is hét vagy nyolc nyelvet, gondolkozni csak magyarul tud, és szép a nagyvilág, de gyerekkorának tanúit, a Fadrusz utcát, Gellérthegyet, a Feneketlen tavat nem találja meg másutt. Vagy itt, vagy sehol, és ha így fordult, akkor is csak itt: huszonkét éves elmúlt, nem bírja már a szívét elcserélni.
Amióta az eszét tudta, félt a nagy szavaktól, és kerülte őket: annyit kiabáltak itt nemzetről, hazáról, népről… de az ő szájában ez most nem üres szó, és ha a vihar kifújta börtönéből, hát nem hagyja magát többé visszazárni: látni és érteni akar… Sohasem szerette a zajos sokaságot és a pesti körutakat, ha tehette, elkerülte, inkább a mellékutcákba csapott. De most mindenét odaadta volna, hogy újra ott tolongjon a nép a széles utakon, hogy újra lássa ezt a nyüzsgést, és maga is ott sodródjon áramában: egy a millióból. Megtorpanni és elindulni, amerre a tömeg viszi, rábízni magát a meleg emberfolyamra, elácsorogni a kirakatok, az újságok hírtáblái előtt, hallgatni az utcai árusok hetvenkedő kiabálását, körülállni a veszekedőket, fülelni az örökös lármát, vitatkozni, megfordulni a lányok után: igen, megismerni az emberek gondját, őrömét, vágyait… Úgy vetette volna bele magát az utcák forgatagába s olyan erőt érzett, szinte indulni akart: járni, tenni, buzdítani azért, hogy ez az elesett város föltápászkodjék, hogy újra a magasba emelkedjék Budapest!
Ez volt hát az élet? Homályos volt a jövő, és homályos még a város, tejszínpára úszott a messzi síkságokon: az már a Nagy Magyar Alföld: A nap fölkelt a felhők mögött, fénye ónosan, fátyolozva szűrődött át a ködökön, és fáradtan, nedvesen elterült Budapest tépett tetői fölött.
Reggel fél kilenc után néhány perccel egy alacsony katona sétált be az udvarra; hátán keresztbe átvetett géppisztollyal, kerek kucsmáján ötágú vörös csillag. Kényelmesen lépegetett, minden hivatalos merevség nélkül, kíváncsian forgatta fejét, nézelődött, mint egy külföldi utas, aki valami érdekes épületet talált, aztán fesztelenül megállt az udvar közepén.
A ház népe egy perc alatt körülvette. Húszan is tolakodtak, hogy a közelébe kerüljenek, keze után kapdostak, megérintették ruháját, fegyverét, kucsmáján a vörös csillagot. És kézzel-lábbal magyaráztak, kiabáltak neki, szlovákul, ruszinul, németül, románul, franciául, még görögül is: ki mit tudott. A lakók másik része nem mert előbújni a pincéből. Sinkovicsot, a keresztény kiskereskedőt küldték fel, nézze meg, mi van. Az öles termetű férfi előbb csak az orrát dugta ki, de mikor látta, hogy a világ nem dőlt össze, ő is odamerészkedett, egész a kőzetébe furakodott, és hatalmas, vörös öklével verni kezdte a mellét: – Kommuniszt, kommuniszt!
A katona csak állt az embergyűrű közepén, állt, komolyan, csöndesen, mit is válaszolt volna, hiszen e soknyelvű zűrzavarban egy szót sem érthetett. Ferde, keleti metszésű szeme meg-megpihent valakin, vékony, barnás arcáról azonban nem lehetett leolvasni, mire gondol. Szemhéjain a fáradtság, amelyet, ki tudja, mióta hordoz – de inas testének tartása könnyed és fiatalos: minden mozdulatában a készség, hogy ha kell, rögtön harci állásba ugorjék. Hallgatása lassan a többieket is lecsöndesítette:
– Nyemet katona?… – kérdezte végül, lágyan felhúzva a szó végét.
Két kézzel is bizonygatták, hogy nincs, nincs, nincs német.



KiadóSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásap. 228-231.

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Cseh
Dán
Német1
Görög
Angol1
Eszperantó
Spanyol1
Észt
Finn
Francia1
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Izlandi
Olasz1
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland1
Norvég
Provanszál
Lengyel
Román
Orosz1
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap