Barátkozás a gyerekkel (Magyar)
Fekete felhők lobognak városunk fölött, fekete madarak kopognak erdeinkben és fekete földön piheg a gyermek, akit fekete kendős anya szült meg az érő búzatábla oldalában 1933 június tizedikén. Jánosnak hívják, alig nagyobb a fél karomnál, de nem olyan erős és éppen hogy mozdul, puha lábain megtántorodik, mint a részegek s a szemei is olyanok kicsit, mint a részegeké. Ó, végtelenség, merre téved el benned ez a csöppnyi emberke? Ilyen szőke hajú és kék szemű legény voltam én is hajdanában. Emlékszem egy szép júniusi délutánra, a teliarany nap felé fordultam, kiáltoztam a fényben, s az anyám ekkor egy nagy, piros héjú almát adott a kezembe. Mért emlékszem erre a délutánra és mért az almára, amit meg sem érintettem fogaimmal? Mi minden történt velem azóta, Úristen, mi minden. S most mégis, nehéz mozgású kezeimet kinyújtom a gyermek felé, aki hanyatt fekszik a fekete földön, fűszálat morzsol ujjai között s a legyek kék koszorúja zsong feje körül. A kíváncsiság és a gyámoltalanság így hoz bennünket össze idegen tájakon. Boldog gyermeknevetés virágozd hát be felhőkkel takart napjaimat, annak az embernek napjait, aki kemény lépteivel előtted menetel a taposatlan utakon, aki palotákat épít szegénységében, ki fegyvert kovácsol szavaiból, aki számonkér és osztozkodik, aki majdnem egyedül áll a keresztúton és a te eljövendő dicsőségedről énekel. Feltöltő | Fehér Illés |
Az idézet forrása | http://dia.jadox.pim.hu |
|
|