Kassák Lajos: Pjesma jedne glupe krave (Egy buta tehén éneke Horvát nyelven)

Aki előhívtál engem a semmiből
óriás ujjaiddal megalkottál úgy, ahogyan itt állok
négy lábon, nagy fülekkel és kajla szarvakkal a fejemen
engedd, hogy csekély értelmemmel és szegényes, rút
hangommal elénekeljem igaz dicséreted.

Köszöntelek, ahogyan csak egy szelíd természetű, fakó tehénke
köszönthet Téged, mindenható Úr, aki bennem éppen úgy
jelen vagy, mint a fogaim közé vett fűszálban, az ezüst csillagképekben
és a tarka pillangóban, amely súlytalan ring a levegő hullámain.
Köszönöm Néked, hogy leszakítottál anyám köldökéről
s egy hajnalon, mikor a kakasok kukorékoltak remegő, négy lábamra
emelkedtem és megláttam a napot, amint a szérűskert mögött
felszállott az égre és átmelegítette gyönge testem.

Köszönöm, hogy nem cseréltél össze a ház zord és nyughatatlan
népeivel, akik itt sürögnek körülöttem s olykor rámrohannak
és furkósbottal a kezükben bántalmaznak kegyetlenül.
Felejthetetlen pillanat, mikor a gazdám a hasam alá rúgott
s hiába szerettem volna széttekinteni istálóm falai között
éreztem, a halál lehellete érintett s amíg a menekülés
ösvényét kerestem, szemeim minduntalan lecsukódtak.
Gyötörtek a legyek, véres tejet adtam és kifordult belőlem a takarmány.

És emlékszem drága borjaimra, sűrű, édeskés illatukra
ízükre és szőrük bársonyára, mikor a nyelvemmel fésülgettem őket.
Aztán jött a mészáros segédje s kötélen, mint az undok komondorokat
elvonszolta egyiket a másik után, alig hogy visszatekinthettek rám.
S egyszer, ahogy a réten álltam és kérődztem csámcsogó gyönyörrel
láttam, hogy az országúton emberek jönnek errefelé és lármásan
egy bikát hajtanak maguk előtt s mikor a közelembe értek
ráismertem, hogy ő is az én drága, kis borjam volt valaha.
Most itt vonul előttem, mint akit halálosan megsebeztek
kendőt csomóztak a szemeire, meggombozták a szarvait
s a heréit vastag kötélhurokkal szorítják.
Én csak álltam és vártam, hogy elmúljon felettem a nehéz idő.

Köszönöm, hogy ilyen türelmet adtál, ilyen csontokat és inakat.
Ahol a hősök és kiválasztottak már rég elvéreztek
naponta átballagok a hídon, mely a patak felett a rétre vezet.
Szomorú, buta szemeimmel és haszontalan, törpe szarvaimmal
csak állok a gyönyörű nap alatt s rágcsálás közben elnézem
amint a láthatár peremén az ég összeér a földdel, madarak
suhannak el felettem, hogy olykor gyöngéden meglegyintenek
puha szárnyaikkal, a virágok szívem felé vándorolnak
s a színeikkel és illataikkal megnevezik magukat előttem
mint kedves rokonok, akik talán élni sem tudnának nélkülem.

S ha megjött az alkonyat, ismét ott kérődzöm a jászol előtt.
Örülök istállóm csöndjének, a friss alomnak s a vörös szemű
kicsi mécsesnek, amint perceg és hunyorog a falon.
Örülök a világnak s a nehéz, baromi életemnek is örülök
és várom az asszonyt, hogy jöjjön már tiszta edényével
meleg és tiszta ujjaival érintse duzzadt tőgyemet
mindegyre gazdagodván Teremtőm igaz dicséretére.

Ti, što si mene izazvao iz ništavila
golemim prstima umijesio ovakvu kava tu stojim
na četiri noge s velikim ušima i svinutim rogovima na glavi,
dopusti da ti svojom neznatnom inteligencijom i siromašnim, ružnim
glasom otpjevam pravi hvalospjev.

Slavim Te, kao što tek žućkasta kravica pitome naravi
slavit može Tebe, Svemogući Gospodine koji si u meni
jednako nazočan kao u vlasi trave međ mojim zubima, u zvijezdama srebrenim
i u leptirima šarenim što bestežinski plivaju u zraku.
Zahvaljujem Ti što me otkinu s pupkovine majčine
pa sam jedne zore, kad su pijevci kukurijekali, na svoje drhtave
četiri noge podigla i vidjela sunce kako se iza gumna
popelo na vrh neba i razgrijalo mi slabašno tijelo.

Slavim Te, što me izjednačio nisi s nemirnim, surovim, krutim
narodom iz ove kuće što trči oko mene i često na mene jurne
pa me čvornatim štapom u ruci nemilosrdno mlati.
Nezaboravan je trenutak moj gazda kad me u trbuh
bubnuo, utaman htjela sam onda se rasprsnut o zidove štale,
osjećala sam: dirnuo sâm smrti me dah, i dok sam
tražila stazu spasa, oči mi sklapala bol.
Muhe me mučile, krvavo bilo mi mlijeko i mrtav sam pobacila plod.

Sjećam se drage teladi, njihova slatkastog i gustog mirisa
i glatke baršunaste dlake dok sam ih jezikom češljala i prala.
Onda je došao mesarov kalfa i konopcem kao bijesne čobanske pse
odvukao jedno za drugim, jedva su se stigli osvrnuti na mene.
A jednom, dok sam na livadi stajala i peživala mljaskajuć sretna
vidjela sam kako uz drum dolaze ovamo ljudi i uz galamu gone
pred sobom bičića, a kad mi stigoše bliže
prepoznah ga, i on je moje drago, majucno nekad bio tele.
Sad preda mnom prolazi ko smrtno ranjena zvijer,
oči mu povezali krpom, rogove mu obmotali čvrsto
i velikim konopcima mu dok ne prsnu stezali mošnje.
Ja samo stajah i čekah da protutnji nad mnom teško i kobno vrijeme.

Slavim Te, što mi toliko strpljenje dade, tolike kosti i žile.
Dok svi junaci i izabranici već iskrvarili davno,
ja još preko mostića prijeđem što iznad potoka na livadu vodi.
Sa svojim tužnim, glupavim očima i rogovima tupastim, ružnim
ja samo stojim pod prekrasnim suncem i grickajući travu promatram
kako se na rubu obzorja susreću nebo i zemlja, a ptice
nada mnom prhnu kroz zrak i ponekad me lepezaju nježno
mekanim krilima, a cvijeće u srce moje se seli
i svaki mi cvijetak bojom i mirisom šapuće svoje ime
kao dragi rođak što kanda bez mene ni živjet mogao ne bi.

Kada se suton spusti, opet uz jasle sam svoje.
Radujem se tišini štale, snu osvježenja i crnookoj
žmigavoj svjetiljci što pucketa i žmirka tamo, na zidu.
Veselim se svijetu i svom teškom kravskom životu
i čekam gazdaricu da sa čistim posuđem dođe
pa toplim i čvrstim prstima dotakne nabrekla vimena
i stalno se bogati mlijekom u slavu Tvoju, Gospodine Bože.