Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Kassák Lajos: Requiem egy asszonyért

Kassák Lajos portréja

Requiem egy asszonyért (Magyar)

Ő halt meg akit nagyon szerettem
igaz hogy
sosem vallottam meg neki.
Akkor csak a barátja voltam.
Egy másik férfival élt
három gyereke hites apjával.
Mindössze huszonkétéves
s a három gyerek mint a szegénység sápadt virágai.
Egyik még az anyja tején nevelődött
esténként a nagyanyjuk mosdatta le őket
a zománcát vesztett
zebracsíkos lavórban.
Igen ők a szegénység sápadt virágai voltak
a szomszéd gyárfalak árnyékában.
Sok volt a sírás
a kenyértelenség szomorúsága.
De jól birták a zűrös nappalokat hosszú éjszakákat
minthacsak kínpadra születtek volna
homlokukon a mártírium jegyével.
Ott csetlettem-botlottam közöttük
aztán én lettem egyetlen férfi a házban
a másik mintha füstté vált volna
többé sose láttuk.
1910
kemény télidő
sovány ígéretek
és egy ajtó
amit nem tudtam becsukni.
Az asszony hozománya három gyerek
három szánalomraméltó virágszál
és én már éreztem vállaim meghajolnak
a gondok súlya alatt.
Fiatal költő mindent súlyosabbnak éreztem
mindent sötétebbnek láttam a valóságnál
s csak testem élt köztük.
Nem holmi öttusa bajnoké volt ez a test
hanem az enyém
egy fiatal költő teste
amit gyakorta cserben hagyott a lélek.
Nem ezen a tájon volt igazi otthonom
más hegyek szerpentinjein
más vizek sodrában
más csillagok alatt
más végletek közt
éltem szinte láthatatlanul.
Nem törődtem a bírák szigorával
sem az adóhivatallal
orvosok nagyképével
vénasszonyok siralmaival.
Az a pénz nélküli úr voltam
aki önmaga húsával táplálkozik.
Rögeszmém volt a végtelen felmérése
és meg tudtam elégedni a semmivel.
Hasonló voltam azokhoz a hívőkhöz
akik a mennyek kapuin zörgetnek
feledve rongyaikat és sebeiket.
Nem ittam alkoholt
és a megrögzött iszákosokhoz hasonlítottam
behunyt szemmel bolyongtam
anélkül, hogy letértem volna egy egyenes útról.
Már tudtam
horgonyaimat a tenger mélyére vetettem
íme hát a sajkát
amit álmaim fénypontjaiból készítettem
semmi baj nem érheti
mert én magam vagyok a tenger
felette az ég
rajta az ezüstporral behintett
tejút is én vagyok.
Féltem a haláltól
s nagyobb biztonságban éltem minden halandónál
oldalamon már az asszonnyal
aki elhagyta értem három gyerekét.
Nálunk senki sem lehet boldogabb
mondtam őszintén és meghitten
s mégis ha megcsókoltuk egymást
a bűnösök szomorúsága
összeszorította torkunkat.
De ez már nem változtathatott a mérleg játékán.
Azt mondtam az enyém vagy
és ő is azt mondta
az enyém vagy.
Boldogan szavalta verseimet
gesztusok és szenvelgő grimaszok nélkül
úgy ahogyan megszülettek a mélyben
ahogyan a napvilágban kiteljesedtek
és én láttam őt a színpadon
Maeterlinck
Szent Antal csodájában.
Ó Isten Isten
hogyan múlik felettünk az idő
milyen elszabadultan forognak
sorsunk olajozatlan kerekei.
A színpadon
a nézők szemének kereszttüzében
ő volt a szegény együgyü szolgáló
mocskos zsákrongyával éppen a padlót mosta fel
mikor megjelent előtte
Szent Antal
fehér liliomszállal a kezében
ezüst glóriájában apró villanykörték égtek
s az együgyű szolgáló
nyitott szájjal bámult rá
összekulcsolt kezekkel
arcán a hervadó szüzesség pírjával
mint aki hisz a csodában
és mélyen megalázkodik előtte.
Láttam őt és nagyon szerettem
és ekkor született egy versem
az éjszaka drapériái közt anyámat idéztem meg
"aki ott sirdogált a nagy teknők előtt s a nehéz gőzökben néha megjelentek az angyalok.
Fügét datolyát és cseresnyét hoztak tiszta ingecskéjükben és
kövér kezecskéjükkel
elsimították a mosónő szeméből a hajakat."
Anyám és feleségem egyazon alagúton át
indultak a hajnal kapuja felé
én lámpással a kezemben
haladtam előttük
miközben könnyeztek a szemeim
s egy szebb jövőről énekeltem.
Azt hittem jó szóval gyengéd simítással
meg tudom váltani a világot.
Mértéktelen étvággyal verseket faltam
és verseket szültem anyai fájdalommal.
Látomásaim szövevényei közt
az apokalipszis lovait hajszoltam
keresztben átúsztam az idő folyását
elvesztem a térben
aztán megint a feleségem karján találtam meg magam.
Hallottuk a három gyerek távoli sírását
s csak mentünk
mentünk
keserű ízekkel a szánkban
vérünk forróságától gyötörten.
Éreztem valamikor én is
síró az anyja után kiáltozó gyerek voltam
s íme most egyedül kell magasba emelnem
a gyűlölet és a szeretet zászlaját.
Nem voltak megbocsájthatatlan bűneim.
De tudtam
mindazért amit tettem és nem tettem
a saját tüzemben kell elégnem.
Aludj aludj én csöppségem
dúdolta anyám a bölcsőm felett.
A mécses vérző lángja
megvilágította a falakat
amiken fekete árnyak imbolyogtak
nyitvatartották a szemem
és bekúsztak a szívembe.
Menekülni szerettem volna
s a permetező korom
elzárt előlem minden utat.
Ilyen volt gyerekkorom
s most három elhagyott gyerek sírt utánunk.
És mi csak mentünk
mentünk.
Háborúkkal és forradalmakkal találkoztunk
úgy sejtettük
egy kiengesztelhetetlen szörnyeteg
él valahol a sárga ködök megett
és tüskefogaival
fekete holdas körmeivel
gyötör bennünket folyvást.
Megkínzottak és meggyalázottak lettünk
mint Dosztojevszkij regényalakjai.
Feleségem volt az én áldozatra kész Szonjám
aki elkísért pokoljárásomban
remélvén hogy egyszer kisüt felettünk a nap
s az emberek leveszik előttünk kalapjukat.
Nagy a világ mégsem tudtunk nyomtalanul elveszni benne.
Leróttuk tegnapi adósságainkat
ma újabb kölcsönökért esdekeltünk
s mint az ökrök
húztuk minden haszon nélküli igánkat
a síkság forró homokján
vagy eltévedtünk egy erdőben
féltünk a mély csendtől
a láthatatlan nyüzsgéstől
a kígyósziszegéstől.
Fogadalmaink hínárjába gabalyodtunk
de ismét kitörtünk
folytattuk azt amit nem akartunk folytatni
és mi mást tehetnénk
megöleljük egymást
a jobb remények szédületében.
Egy beigért tragédia szálait
szőjük
vakon
és jó képet vágunk hozzá.
Hány éjszakát virrasztottunk át
egymás előtt is szégyenkezőn
hányszor fordítottuk el tekintetünket
az utcák járókelőiről.
Valami féreg rághatta szivünket
vagy talán a láthatatlan angyal
űzött bennünket láthatatlan kardjával
nagy sötétségeken át
az irreális térben.
És hányszor ültünk
összefont kezekkel
akár a siralomházban.
Sóhajokat küldtünk a táj felé
ahol a hajnal születik meg
harangok és gyárkürtők lármájával.
Mérhetetlen volt bennünk
az élet vágya
és a halál tudata.
Anyám ha sejtette volna
mi lesz belőlem
így könyörgök
szakíts le elapadt melledről
dobj a kút fenekére.
Nem egyszer gondoltam apámra is
akitől úgy szakadtam el
ahogyan a férges gyümölcs
elszakad fájától.
Mea culpa ó mea culpa.
Játszom testetlen játékszereimmel
mint aki a nagy
katedrális
helyreállításán dolgozik.
De már tudom
saját árnyékomat kergetem
fürkészem a semmi mélységét
elundorodom ha saját képmásomat látom a
folyó tükrében.
Milyen kegyetlenül egyedül lennék
ha az asszony nem menetelne oldalamon.
Végtelen hála
és dicséret
a szerelméért.
Olyan volt ő
mint a jótétemény maga
mint egy virágos kert illata
mint az a valótlan kéz
amely olykor olykor
mély álomba merített
mint az az ajándék
amit nem kértem soha
és boldoggá tett ha megérkezett.
Mindenét megkívántam
és mindenét nekem adta.
Aztán elindult a hosszú magányos útra.
Ki tudja hol járhat most
átokverte tájakon bolyong tán
vagy éppen a Paradicsomkert kapujában áll
bebocsájtásra várakozón
vagy a legmagasabb hegy csúcsán ül
és kedves szoprán hangján énekel
vagy talán igazánból már nincs sehol
elvesztette súlyát
átlátszóvá vált mint a levegő
s csak a szörnyű kis ballada őrzi emlékét.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
"Enyém volt ő s engemet mint rózsát viselt kebelén
s maga is egy rózsa volt szegény.
Ki érti meg súlyos bánatát
virágot szedett a réten egy nyárvégi nap alkonyán
aztán sírt és megölte magát."

Karácsony éjszakája van.

Szólnak a harangok.



FeltöltőP. Tóth Irén
Az idézet forrásaÖsszes versei II. 162.

Requiem pentru o femeie (Román)

Ea a murit pe cine-am iubit
e-adevărat
că nu i-am spus niciodată.
Atunci eram doar prieteni.
Trăia cu un alt bărbat
tatăl legitim a celor trei copii.
Avea doar douăzeci și doi de ani
și cei trei copii ca florile pale ale sărăciei.
Unul dintre ei încă era sugar
seara bunica le făcea baie
în ligheanul cu dungi de zebră
ce-și pierduse smalțul.
Da ei erau florile pale ale sărăciei
din umbra uzinelor vecine.
Au fost multe lacrimi
și tristeți din cauza lipsei de pâine.
Dar îndurau zilele zbuciumate și nopțile lungi
de parcă s-ar fi născut pe eșafod
cu semnul martirilor pe frunte.
Umblam așa printre ei
apoi eu am rămas singurul bărbat în casă
celălalt parcă s-ar fi făcut fum
niciodată nu l-am mai văzut.
1910
iarnă grea
promisiuni slabe
și o ușă
ce n-am putut închide.
Zestrea femeii - trei copii
trei fire de floare bune de milă
și simțeam deja că mi se încovoiește spatele
sub greutatea grijilor.
Poet tânăr fiind totul mi se părea mult mai grav
vedeam totul mai negru ca în realitate
doar trupu-mi trăia printre ei.
Acest trup nu era al unui campion mondial
ci al meu
trupul unui poet tânăr
ce deseori era părăsit de suflet.
Căminul meu nu era pe aceste meleaguri
trăiam aproape nevăzut
pe serpentinele altor munți
în valul altor ape
sub alte stele
între alte extreme.
Nu mă preocupau criticii severi
nici biroul fiscal
doctorii încrezuți
vaietele babelor.
Eram acel domn fără bani
care se hrănește din propria-i carne.
Ideea mea fixă era măsurarea infinitului
și m-am mulțumit cu nimicul.
Eram ca și credincioșii
care bat la poarta raiului
uitând de zdrențe și de răni.
Nu beam alcool
și semănam cu alcoolicii
umblam cu ochii închiși
fără să mă abat de la drumul cel drept.
Știam deja
că mi-am aruncat ancora pe fundul mării
iată deci barca
pe care am construit-o din luminile viselor mele
nu-i poate dăuna nimic
căci eu însumi sânt marea
cu cerul deasupra
unde eu sunt și Calea Lactee
presărată cu praf argintiu.
Îmi era frică de moarte
și trăiam în mai mare siguranță decât oricare muritor
alături de mine cu femeia
care pentru mine părăsise cei trei copii.
Nimeni nu putea fi mai fericit decât noi
spuneam sincer și cu intimitate
și totuși dacă ne sărutam
o tristețe vinovată
ne strângea de gât.
Dar asta nu mai putea schimba jocul cântarului.
I-am spus: ești a mea
ea mi-a spus:
ești al meu.
Recita fericită poeziile mele
fără gesturi și grimasă prefăcută
așa cum s-au născut în adânc
cum s-au împlinit la lumina zilei
și am văzut-o pe scenă
în Sfântul Anton -
minunea lui Maeterlinck.
Oh Doamne Doamne
cum trece vremea deasupra noastră
ce ușor se-nvârt roțile dezlănțuite
ale destinului nostru..
Pe scenă
sub focul privirilor spectatorilor
ea - sărmană slujnică -
spăla podeaua cu o cârpă murdară
când îi apăru înaintea ochilor
Sfântu' Anton
cu un crin alb în mână
în gloria-i de-argint ardeau becuri mici
și slijnica zăludă
îl privea cu gura căscată
cu mâinile încleștate
cu bujorii ofiliți ai virginității pe chip
ca cineva care crede în minune
și se umilește adânc înainte-i.
O vedeam și o iubeam mult
atunci s-a născut poezia în care
sub draperiile nopții o evocam pe mama
”cine plângea înaintea covetei uriașe și în aburii grei
câteodată apăreau îngerii.
În cămășile curate aduceau
smochine curmale cireșe și
cu mânuțele grăsuțe
netezeau firele de păr din ochii spălătoresei.”
Mama și soția porniseră
prin același tunel spre poarta zorii
eu mergeam înaintea lor
cu felinarul aprins
în timp ce-mi lăcrămau ochii
și cântam despre un viitor mai frumos.
Credeam că pot schimba lumea
cu vorbă bună și cu dezmierdare duioasă.
Înfulecam poezii cu poftă nemăsurată
și nășteam poezii cu dureri materne.
În plasa viziunilor
goneam caii apocalipsului
înnotam de-a latul cursul timpului
mă pierdusem în spațiu
apoi m-am regăsit iarăși în brațele soției mele.
Auzeam plânsul depărtat al celor trei copii
și mergeam
mergeam
cu gust amar în gură
chinuiți de fierbințeala sângelui.
Simțisem asta și eu cândva
eram copil care plângea după mamă
și iată acum trebuie să ridic singur
steagul urii și al iubirii.
N-am avut păcate neiertabile.
Dar știam
pentru tot ce-am făcut și ce n-am făcut
trebuie să ard în propriul meu foc.
Dormi dormi puiul meu
cânta mama deasupra  leagănului meu.
Flacăra însângerată a lumânării
lumina pereții
pe care se legănau umbre negre
îmi țineau ochii deschiși
și se târau către inimă.
Aș fi vrut să fug
și cenușa împrăștiindu-se
închise toate drumurile înaintea mea.
Așa a fost copilăria mea
și acum trei copii părăsiți plângeau după noi.
Iar noi tot mergeam
mergeam.
Ne-am întâlnit cu războaie și cu revoluții
gândeam
că un monstru neîmpăcabil
trăiește undeva după ceafa galbenă
și cu dinții ghimpați
unghiile negre
ne chinuie în continuu.
Devenirăm chinuiți și pângăriți
ca personajele din romanele lui Dostoievski.
Soția mea era Sonia gata oricând de jertfă
care mă urma pe drumul spre iad
sperând că odată va apărea soarele
Și oamenii își vor scoate pălăriile înaintea noastră.
Mare-i lumea dar nu ne putem ascunde
fără urmă.
Ne-am plătit datoriile de ieri
azi ne rugăm pentru alte împrumuturi
și ca boii
am tras fără vreun folos jugul
în nisipul fierbinte
sau ne-am pierdut într-un codru
ne temeam de liniștea adâncă
și de forfota invizibilă
de sâsâitul de șarpe.
Ne-am încurcat în mlaștina promisiunilor
dar pornim iar
continuăm ce n-am mai vrut să continuăm
și ce altceva am putea face
ne îmbrățisăm
în amețeala speranțelor de mai bine.
Țesem orbi firele
unei tragedii
promise
și ne arătăm mulțumiți.
Câte nopți am vegheat
rușinându-ne de noi înșine
de câte ori am întors privirea
de la oamenii care treceau pe stradă.
Un fel de vierme ne rodea inima
sau poate un înger nevăzut ne gonea
cu sabie nevăzută
prin întunecimi
în spațiul ireal.
Și de câte ori am stat
cu brațele încrucișate
ca într-o cameră de bocit.
Am trimis suspine spre peisajul
unde se nasc zorile
împreună cu zgomotele uzinelor și clopotelor.
În noi era nemăsurată
dorința de viață
și conștiina morții.
Dacă știa mama
ce va fi din mine
așa te rog
să mă rupi de sânii secați
aruncă-mă pe fundul fântânii.
Nu odată m-am gândit și la tata
de care m-am rupt
cum fructul viermos
se rupe de pom.
Mea culpa o mea culpa.
Mă joc cu jucăriile mele aforme
ca cineva care
lucrează la renovarea
catedralei.
Dar deja știu
că gonesc doar umbra mea
căutând adâncul nimicului
mă scârbesc la vederea chipului propriu
în oglinda râului.
Ce cumplită ar fi singurătatea
dacă femeia n-ar mărșălui alături de mine.
Recunoștință nemărginită
și laudă
dragostei sale.
Era
ca o bunăfacere
ca mirosul unei grădini pline cu flori
ca mâna aceea neadevărată
care m-a ajutat spre vis câteodată
ca și cadoul
pe care nu l-am cerut niciodată
și m-a făcut fericit când l-am primit.
Doream totul
și-mi dăduse totul.
Apoi a pornit spre drumul lung singuratic.
Cine știe acum pe unde umblă
pribegind pe drumuri blestemate
sau poate la poarta Paradisului
așteaptă intrarea liberă
sau stă pe cel mai înalt vârf de munte
și cântă pe vocea aceea soprană dragă
sau poate nu mai există nicăieri cu-adevărat
își pierduse greutatea
devenise transparentă ca aerul
și numai balada teribilă o ține minte.
...........................
”A mea a fost și mă purta pe piept ca un trandafir
ea însăși fiind un fir de trandafir.
Cine înțelege tristețea uriașă
culegea flori pe câmp într-o seară de vară
apoi plânse și devenise sinucigașă.”

E noapte de Crăciun.

Bat clopotele.



FeltöltőP. Tóth Irén
Az idézet forrásasaját

minimap