Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója

– Május 31-dikén. – Orvosom, látván elgyengülésemet, meghagyá, hogy bornemissza lévén különben, mindennap igyam meg egy meszely budai bort. Ez nekem kedves parancsolat vala, mert ürügyem volt bort hordatni, s azzal jól tartám katonáimat, nekik hogy enniek is adhassak, bővebben főzetvén. Az egyik sietve hajtá fel a poharat, s a veres bor béfestette patrontása fehér szíját. Rettegénk mind ő mind én; de a derék Novák parancsolá, hogy a legényt eresszék szabadon.
A borital nekem orrfolyást okozott, s ma egész nap folyt a vérem. Estve kilenckor egy soha addig nem látott legényt zártak be hozzám.
– Magyar ked?
– Nem – felele.
– Ist er ein Deutscher? – Nem felelt.
– Slovák s ce? – Nem felelt.
[Német kend?… Szlovák kend?….]
Három fertályt üte, s a legény megszólala:
– Mindég úgy foly az a vér? – kérdé.
– S kend magyar, és még sem akara szólani? barátom ez rút dolog. Hová való ked?
– Dadáról, Szabolcsban.
– Én pedig Zemplényből; és így szomszédok vagyunk.
– Jaj uram, monda a legény, tudná csak az úr mint leserkednek utánam; már egyszer kevésbe múlt hogy meg nem vesszőzének. Én voltam a. viceispán (a Hajnóczy) kedves embere, s minden dolgát elvégeztem, csak egy Kassai Ferencre nem tudok akadni, hogy annak is elmondjam, amit neki izent. Gyanítván, hogy az izenet nekem szól, tudakozám, mit tud Kassai Ferencről, s felelt, hogy csak annyit, hogy az barnahajú, alacsonytermetű, vékony fiatal ember, s itt zöld mentéje van és céklaszin nadrága. Előkerestem a carmoisin-színű magyar nadrágot, s mutattam neki, s mondottam, hogy nevem, Kazinczy Ferenc, nem Kassai.
– Kazinczy, Kazinczy uram, monda a katona. Várjon az úr, ide jövök még az éjjel, s elmondom amit kell. De én, tartván hogy ide nem találják ereszteni, kényszerítém az embert, mondaná mingyárt most.
– No tehát csak annyit: Az úr meg nem hal; kéri az urat, ha kiszabadul, menjen Sopronba, s vegye el az ő mátkáját. Nyugodtan fogna menni hóhérkard alá, ha tudná, hogy az ő mátkáját az úr veszi el.
Ki kelle valakinek lesni a gyanús embert, mert soha többé nem láttam.

Június elsőjén. – Felejthetetlen nap vala a tegnapi, mert hogy engem Hajnóczy óhajta mátkájának férjül, annak becsét egész mértékben érzem, s kevélykedem vele; de felejthetetlen lesz a mai is, irtóztató emlékével.
Két három mosdómat töltöttem tele véremmel, s végre elszunnyadtam. Akkor ébredek fel, midőn reggel három órakor egy öreg katona eloltá gyertyámat, mely a kemence párkányán ége. A szobában így az a kétes fény terjede el, melyet a halálos betegségben sínylők körül látunk.
– Magyar kend? – kérdém.
– Az vagyok, uram – felele a legény, nem úgy rettegve mint társai.
– Hát mi újság?
– Nem jó – úgymond, –, mert ennek a kövér seggű papnak la, (Verseghynek), és egy fiatal úrnak, holnapután elütik a fejét.
– Dehogy ütik! – mondám; – ha el akarták volna ütni, akkor ütötték volna el, mikor minap az ötnek.
– Nem ütik? De úgy elütik b…m a feje lelkét, mintha soha sem állott volna a két válla közt. A hóhér és a két koporsó már amoda által van (a gárdaháznál), nekünk pedig kiadák a parancsolatot, hogy holnapután spallért csináljunk.
Ötkor új őröm jött, s ezt mondta; hétkor a harmadik, s ezt mondta; kilenckor a negyedik, s ezt mondta; tizenegykor az ötödik, s ezt mondta.
Én az első nrus alatt laktam, Verseghy a második alatt, s mindenike azt mondá, hogy a kövérseggű pap egy fiatal úrral együtt vesz, s engem fiatalnak nézhetének, mert kis karcsú termetem fiatalabbnak nézete mint valék. Azt hittem hogy én halok meg.
Természeti halállal veszni, az is igen nehéz; hát hóhér karddal, s mint gonosztevő! De felélesztém lelkemet. A rettegés nem segít a bajon, s gyáván veszni rút, nyugalomban szép, mondám magamnak.
Tizenkét órakor felhozók ebédemet. Egy két pillanat múlva ismét nyílik szobám, s a főhadnagy elfordított képpel megszólal:
– Herr von Kazinczy, kleiden Sie sich an; die Herren Hofräthe sind da, um Ihnen die königliche Antwort zu verkünden.
[– Kazinczy úr öltözködjék fel, itt vannak a királyi tanácsos urak, hogy önnel a királyi választ közöljék.]
Az az elfordított bús ábrázat, az a königliche Antwort elijeszte. Öltözetlen valék, s vontam fel ruháimat; – most, mint mindég máskor, midőn bíráim elébe léptem, posztóbul mentét és nadrágot, fejér lajbival. A mente szürke báránnyal.
[Az eredeti kéziratban e helyen egy ily formájú darabka setétkékbe játszó szürke forma posztó áll.]

Csizmavonómat elvették május 8 d., az is oly szer – lévén, méllyel. magamon kárt tehetnék; s minthogy orrom vére mindég csorga, s a csizma nem vala bőv, sokat küszködtem felvonásával. A főhadnagy jött:
– Mein Gott, und Sie sind noch nicht fertig?
[– Istenem, ön még mindég nem készült el?] – monda nehezteléssel.
– Uram – mondám, – nincs csizmavonóm, s az orrom vére foly. Bevárt.
– Menjünk tehát – ugymond.
Kilépvén szobámból, megnyitá a Verseghy ajtaját, s vitte. Én akkor látám, hogy fejér zsebkendőm véres. Visszatértem, hogy tiszta kendőt vegyek. A tiszt és Verseghy már a refectoriumban voltak.
Végig menvén a folyosón, s a #-hez érvén megláttam két felcsert a refectorium ajtaja előtt, kezekben vala az érvágó és a veres posztó; hogyha valamelyikünk elájúlna, eret nyithassanak. – Ez a rossz Németh még a jót is kegyetlenül tette. Mert minek hát azt láttatni?
Midőn XVI. Lajost a guillottinhez vitték, ő, ki mindeddig úgy hitte fogy csak ijesztik, de ott neki, a királynak megkegyelmeznek, felkiálta: Je suis perdu! [Elvesztem.] – Megpillantván én is itt a két felcsert, felkiálték: Je suis perdu! Bizonyosnak nézém vesztemet, s nem reménylék többé semmit.
A tábla mellett csak ketten ültek, Somogyi protonotarius, a nemes lelkű, és a mi vérszomjúzó Caraffánk; Somogyi bús képpel, szemeit papirosára süllyesztve, Németh a maga dicsőségében, hideg kegyetlenséggel legeltetvén szemeit Szentjóbi Szabó Lászlónak és Verseghynek látásokon, s lesvén, hogy azok mit gondolhatnak.