Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Kertész Imre: Jegyzőkönyv

Kertész Imre portréja

Jegyzőkönyv (Magyar)

Fél ötre kértem az ébresztést, de már négy órakor talpon vagyok. Utálok korán kelni, de ha már korán kell kelnem, akkor még korábban kelek. Szegény feleségem a kialvatlanságtól támolyogva készíti reggelinket, és nekem az útra a szendvicseket. Narancsot. Csokoládét. A Keleti pályaudvar, mintha hirtelen a Gangesz partjaira érkeznék, épp valamely hindu ünnep alkalmával. Üszkös lábú koldusok, üvöltő zsibárusok, alattomosan fürkész pillantású alkoholisták. Iszkolok köztük előre, kezemmel is óvom, szorítom a vállamon lógó válltáskát, nem merek megállni, nem adok senkinek semmit, nem veszek senkitől semmit, bizalmatlan vagyok, nincs bennem szeretet. Nincs bennem szeretet. A vonatom megvan, számozott vasúti kocsim megvan, megvan számozott ülőhelyem is, az ablak mellett. Nagyjából biztonságban vagyok. Fűtenek. Az ajtó automatikusan záródik. A mellettem lévő hely üres: örülök, hogy nem ül mellettem senki, nincs bennem szeretet. Előveszem újságjaimat. A napilap a nap híreivel undorít. A belső vezércikknek van némi erkölcsi tartása, de ez csak súlyosbítja a helyzetet. Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is erkölcstelen. Mi a megoldás? Nem tudom. Lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom. A napilapot összehajtom és begyűröm az előttem lévő ülés hátoldalán kínálkozó hálóba. Előveszem a 2000-t. Átfutva a tartalomjegyzéket, érzem, hogy a lapban Dali naplója fog a legjobban érdekelni. Diary of a Genius, „Egy zseni naplója” – nem, semmi túlzás, egyetértek a címmel, noha talán egy kissé hangzatos; már az első szavaknál leteper és maga alá gyűr a zsenialitás, a gyermekszív gáttalansága és a hencegés e különös vegyüléke, és e fojtogató közegben csak azokon a réseken keresztül jutok némi levegőhöz, melyeket a hazugság üressége meghagy nekem itt-ott a szövegben. Gyors, fanyar asszociáció: a saját naplóm. Ugyan miféle címet adtam neki? „Gályanapló.” Túl minden minősítésen és nagyságrendi különbségen, a zseni itt legföljebb csak bűnösnek érezheti magát; e keleteurópai féltekén ugyan kinek is jutna eszébe azt gondolni magáról, hogy ő zseni, kivéve az antigéniuszt, a néhány tömeggyilkost meg uzurpátort.

Bűzfelhő vág be a zárt ablakon keresztül, mintegy atmoszférikus illusztráció gyanánt a szövegben taglalt szkatologikus elemekhez; felütöm a fejem az újságból: Tatabánya. Lepusztult, szétmarcangolt, kopáran meredő, végítéletszerű táj, masszív betonfüstölők, csövek, az eget rézsút áthasító állványzat, akár egy szövegrészt vagy életdarabot kihúzó, kemény tollvonás, leplezetlen hasznosítás mindenfelé, ádáz célszerűség, racionalitás, rútság, die Wüste wächst, felelem Dalinak, táj nélküli tájkép, már nem borzalmas, csak vigasztalan, mint az igazság. Az útlevelemet már korábban megvizsgálták, most szürke ruhás emberek nyüzsögnek a kocsiban. Az egyik hozzám lép, gyors mozgású, fekete ember. Magyar vám, mondja. Kéri az útlevelemet, súlytalan hangon, szerényen, mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít önmagának. Mégis: miközben ismét felállok, hogy a fogason lógó bőrmellényem belső zsebéből az útlevelemet újra elővegyem, teljesen megmagyarázhatatlanul és olyan indokolatlanul, ahogyan a nap süt, átvillan rajtam a gondolat: ebben az emberben nincs szeretet. Talán Dali naplójának a hatása ez még, az egyszeriben védtelenné és fogékonnyá tett saját, narcisztikus, örökké szeretetre szomjas gyermek- és művészlelkem megérzése. Emberem eközben láthatóan végzett; összehajtja és máris nyújtaná vissza az útlevelemet; még azonban, az előbbi súlytalan hangon, de valahogy igen gyorsan, amiből talán csak az én, éppen Salvador Dalin csiszolt hallásom érez ki valamely alattomos árnyalatot, megkérdezi, hogy mennyi valutát (vagy devizát: a kettő közti különbséget valószínűleg sosem fogom megtanulni) „viszek ki”, úgymond. Ezer schillinget, vágom rá habozás nélkül, és ki tudná, miért. Emberem erre igencsak meglepő módon reagál: „Sok, sok, sok” – suttogja el háromszor egymás után, mintegy maga elé (ahogyan a régebbi színdarabok instrukciói szóltak). Miért sok? – hökkenek meg. Azt feleli, azért, mert az összeg „túl van”, valamin, amit hamarjában nem pontosan értek. De mutassam meg neki azt az ezer schillinget, szólít fel. Kezd elönteni az a biztonságos érzés, amit – legalábbis e tekintetben – oly gazdag élettapasztalataimból annyira pontosan ismerek: hogy egy bizonyos értelemben elhagytam a színteret, ami most zajlik, az már nem velem történik meg. Az ilyen érzésben nyugalom rejlik, és telve van odaadással. Az a fajta készségesség ez, amivel balvégzete felé indul az ember, mindig föltétlen bizalommal az idő, a soron következő részlet és az apró lépések iránt, miközben titkon tudja – s tán nem is bánja –, hogy a vég feltartóztathatatlan. Csupán egyvalamitől nem kímél meg a maradék éleslátás, amely ilyenkor mintegy ottlétünket helyettesíti: teljes világossággal észleljük, hogy egy bizonyos mechanikus ostobaság részévé váltunk, ami – így hisszük – tökéletesen idegen tőlünk, legsajátabb lényünktől, s ez mindvégig zavar egy kissé: de egész egyszerűen, akár a rekeszizmunk méltatlan rázkódását egy rossz bohózat láttán, ezt az önjáró gépezetet is képtelenek vagyunk megfékezni.

Ismét a belső zsebembe nyúlok tehát; még csak nem is reszket a kezem, csupán tétovázik valamelyest, míg a kettőbe hajtott négy darab bankó közül, egy erősen indiszponált pillanatában fellépni kénytelen bűvész mozdulatával, előhalászok egy ezerschillingest. Mennyi magyar pénz van nálam, így szól a következő kérdés. Hétszáz forint, felelem. Mutassam azt is. Mutatom. Megszámoljuk, stimmel. Most pedig – hangzik a halk, de igen határozott óhaj – rakjam ki a zsebeim tartalmát. Kirakom. Papír zsebkendő, villamosbérlet, bugylibicska, hamuba sült pogácsa. A távoli szemlélő, aki e pillanatban sokkal inkább vagyok, mint ez a saját zsebeit motozó, chaplini lény, eközben egyre a fejét csóválja, értetlen, ámbár elnéző mosollyal. Emberemnek kell megmutatnia, mégpedig a mutatóujjával, azt a zsebemet, amelyről szemlátomást teljesen megfeledkeztem. Csodálkozhatnék intuícióján, pillanatnyilag azonban semmin sem csodálkozom; később viszont azért nem teszem, mert kitalálom, hogy apró, de – legalábbis egyetlen viszonylatban – tévedhetetlen szeme: ez a vám- és pénzügyi szem, amely több ezer esztendős tapasztalatokat és rafinériákat őriz, amióta csak az ősi egyiptomiak, a perzsák, az inkák vagy az etruszkok a vámvizsgálatot kitalálták: ez a szem réges-rég felfogta és regisztrálta már a kezem előbbi tétovázását. Úgyszólván gyermeki kíváncsisággal nyúlok be tehát az óhajtott zsebbe; s no lám, mi kerül elő: háromezer schilling. Valósággal meglepődöm. A vámos ellenben tüstént lefoglalja. Ezt közli is velem: lefoglalja, mondja, mivelhogy ezer schillinget „jelentett be” – ígymond –, holott valójában négyezret talált nálam. Igaz. Ami igaz, az igaz. De még nem értem pontosan, hogy e füllentésen kívül mi a további bűnöm. Elvégre a saját pénzemet találja nálam, nem a másét, nem lopottat. Igen, így a vámos, de „kiviteli engedélyt” kellett volna kérnem. Őszintén meglepődöm, ezt nem tudtam. Senki sem mondta. Mindig csak azt hallom, hogy minden liberalizálva van, az ember szabadon teszi be és veszi ki a pénzét a bankból, nem úgy, mint az államosított időkben. Az útlevelemet sem kell minden útra külön érvényesíteni, nem gondoltam, hogy az én pénzem – amennyiben valódi pénz, vagyis nyugati – továbbra is az államé. Semmi baj, szól emberem, a háromezer schillinget, valamint az útlevelemet azonban ezennel elveszi tőlem.

Ebben a pillanatban vége a bűvöletnek: hirtelen magamhoz térek. Határozott hangon felszólítom, hogy ezt ne tegye; l2 órára Bécsben egy minisztériumi úrral van megbeszélésem; délután egy másik hivatalban várnak; és szobát is foglaltam már egy szállodában. Nem érkezhetek Bécsbe üres zsebbel. Nem tudtam, hogy kiviteli engedély kell. Nem hozhatnak ilyen helyzetbe. „Rendben van, Kertész úr, foglaljon helyet, most nincs idő, dolgozunk, később visszajövök” – így a vámos, szó szerint; és távozik, a pénzemmel, az útlevelemmel.

Leülök. Némi bosszúságon kívül semmit sem érzek; idő múltán jut csak az eszembe, hogy ha úgy vesszük, voltaképpen nyilvánosan megszégyenítettek. Különösebb izgalom erre a gondolatra sem fog el, mint aki már valamelyest jártas az effélében. Azért futólag szétnézek a termes kocsiban: a velem párhuzamos kettős ülésen helyet foglaló magányos asszony, akitől a széksorok közti átjáró eléggé széles ösvénye választ el, az újságjába temetkezik; a távolabb ülők talán nem is észleltek semmit; két percnél tovább az egész ügy nem tarthatott; rajtam meg vámügyi inkvizítoromon kívül – akinek még a kollégái is a távolabb ülő utasokkal foglalatoskodtak – senki sem tudhatja, hogy valójában mi zajlott le közöttünk.

Mi történhet velem? „A francia nép nevében fejemet veszik egy köztéren?” Az útlevelemet, mielőtt az osztrák határhoz érünk, nyilván vissza kell adniuk. A háromezer schillingem elvesztésébe pedig bele kell törődnöm. Nem mondhatnám, hogy sírhatnék környékez a gondolatra. Tény, hogy a pénzzel való kapcsolatomat nem a túlfűtött szenvedély jellemzi. Ha ez egyfelől fogyatékosság is, e pillanatban inkább az előnyeit élvezem. És Bécsben akadnak barátaim, akik szíves örömest kisegítenek a bajból, ha kell.

De miért vallottam be csupán ezer schillinget (ami a jelek szerint éppolyan vétek egyébként, mintha mind a négyezret bevallottam volna)? Nem tudom. Hosszasan, becsületesen töröm rajta a fejem, mégsem találok rá választ. Nem tudom. Ebben a vámosban nem volt szeretet: de hát ez csak nem lehet oka, és ugyan, hol az a vámos, aki szeretetet táplál magában a kliensek iránt? Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre? Miért nem vallottam be mindjárt mind a négyezret? Nem tudom. Mélyen magamba nézek. Állítom, hogy van némi gyakorlatom az önvizsgálatban. Mégsem tudom. Lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom.

Előveszem az újságot, folytatom Dali lenyűgöző naplóját. Próbálom megérteni a fekália és az arany Dali, de mint értesülök, a pszichoanalitikusok szerint is kimutatható szoros összefüggését. Valójában ezt sem értem, bárhogy töröm is rajta a fejem: másrészt az érzelmeim valahogy rokonszenveznek a racionalitásommal nem megközelíthető gondolattal, hogy igenis, létezik ilyen összefüggés. Aki ezt az összefüggést: a fekália és az arany közti szoros kapcsolatot átlátja, s nem csupán megérti, de termékeny diadalordítással igent is mond rá, az meggazdagszik, mint Dali is. Nyilvánvaló másfelől, hogy az effajta luciditás teljesen független a zsenitől, ha ugyan nem éppen homlokegyenest ellentétes vele. Mármost igazán kíváncsi lennék, hogy Dali valóban zseniális vásznai közül melyeket inspirált, hogy úgy mondjam szenny nem érte tiszta zsenije, s melyeket a bélműködésével összefüggő, állandóan az ürítést leső, sóvár erszénye; tény, hogy akármilyen fesztelen diadalmenetnek tünteti is fel, mégsem lehet annyira felhőtlen az élete, elmélkedem.

Már elhagytuk Komáromot, Győrt, az idő rohan: hol az útlevelem? Kezdek szorongani, bár nem annyira, mint ahogy erre illetékes vagy talán illetékesek nyilván számítanak. Végre felbukkan emberem. Sietősebb, mint valaha, és komornak látszik. Elkéri maradék ezresemet; majd, ahelyett, hogy az útlevelemet visszaadná, tudatja velem, hogy Hegyeshalomnál le kell szállnom a vonatról. Meglepődött, ügyefogyott tiltakozást hallatok. Nem érdekli. Ezt kereken meg is mondja. A „bejelentett” ezer schilling helyett négyezret talált nálam. Sajnálja. Hegyeshalmon, az utolsó kocsinál találkozunk, közli; de ez már láthatóan parancs. S ezzel eltűnik.

Darabig bénultan ülök a helyemen. A precíz kifejezés: mint akit fejbe kólintottak. Azután hirtelen felugrom. Érzem, hogy csak úgy lobog bennem a düh, az élet, az agresszió tápláló tüze. Válltáskámat a poggyásztartóból lerántom, és csörtetek végig a szerelvényen, a leghátsó kocsihoz. Az utolsó fülkében, magukra zárt üvegajtó mögött, ülnek a szürke emberek. Láthatóan vígan vannak. Az én emberemet is tüstént megpillantom. Kurta koppantás után felrántom az ajtót. Elhallgatnak, leplezetlen utálattal néznek: érzékeny szívem valósággal belésajdul. Mint gyakorló művész, jobban szeretem a tapsot, mint a gyűlölködést. De hát édes istenem: ezúttal rossz szerepben lépek fel. További gyengeségem, hogy velem ellenszenvező közegben képtelen vagyok higgadtan, összefüggően kifejteni érveimet; ráadásul az indulattól nemhogy megjönne, de alkalmasint inkább elfullad a hangom. Megint makogok valamit a bécsi kötelezettségeimről: ez nem érdekli őt, ismétli emberem; felszólítom, hogy adja vissza az útlevelemet meg az ezer schillingemet, a háromezret letétbe felajánlom, hiszen – mint ezt az előre megváltott helyjegyem is tanúsítja – a holnap esti vonattal visszajövök, s akkor rendezhetjük az ügyet; a háromezret, mosolyog erre (ha nem is éppen kedvesen) az emberem, mindenképpen fel kell ajánlanom, minthogy lefoglalták, a további ezerrel meg az útlevelemmel együtt; s megismétli a monoton tényt, hogy milyen különbség mutatkozott az általam bejelentett és az ő általa nálam talált összeg között. Jobb ötletem nem támad, mint hogy szerencsét kívánjak neki a pompás fogáshoz: sikerült elvenni az én 4000 schillingemet, miközben jól tudjuk, hogy a nálam okosabbak hogyan síbolják ki a milliókat. Amennyiben tudomást szerzek ilyen esetről, tegyek róla bejelentést – így emberem –, egyelőre azonban ne másokat rágalmazzak, hiszen nálam találtak a „bejelentett” összegnél háromezerrel többet. Méltó válasz, kétségtelen. Úgy érzem, a poharat ezzel fenékig ürítettem, egyetlen cseppet sem takarítottam meg belőle magamnak. Rájuk rántom a fülkeajtót, és a leghátsó kocsi leghátulsó peronján várom, mind mohóbban, hogy végre Hegyeshalomhoz érjünk.

Hegyeshalom! Évtizedek szimbóluma: in hoc signo vinces – kifelé menet; a Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! – A munka becsület és dicsőség dolga –, A munka felszabadít-féle világfeliratok jelképe befelé jövet. De mint valóság, mint helység, mint vasútállomás: siralmas porfészek. Unottan poroszkálok a szürke egyenruhák nyomában. Fehérre meszelt, sivár teremben kell várakoznom, melyet hátrébb számomra ismeretlen rendeltetésű terelőkorlátok szeldelnek keresztül-kasul. Nem vagyok egyedül; velem együtt egy másik embert is leszállítottak a vonatról; nagydarab, kortalan férfi; az övszíj és a felcsúszott pulóver közt bánatosan a nadrágjára rogyó hájhas; szürke ing, szürke dzseki, szürke nadrág, széthízott, megjegyezhetetlen arc, párás szemüveg, amely mögött semmi sem látszik, legkevésbé egy tekintet. Amikor felveszik az, úgymond, jegyzőkönyvet, hallom, hogy foglalkozására nézve valamiféle „osztályvezető”. Szuszog, sóhajt, harákol, rám villantja a szemüvegét, kerülget; hasztalan, ügyet sem vetek rá; nem tekintem a bajtársamnak, nem kívánom megosztani vele a sorsomat, nem érdekel a története. Roppantul sajnálom. Nincs bennem szeretet. Mindamellett látnom kell, amint nehézkesen tüsténkedik, ahogyan serényen aláírja az aláírnivalókat. Hívják, kimegy, idővel visszajön. Az ajtót nyitva hagyja. A fűtetlen helyiségben huzat vagdalkozik a nyakam, a bokám körül, irdatlan benzinfelhő gomolyog be, odakint tolat egy vonat. Megkérem, csukja be az ajtót. Becsukja, de nem kilincsre, a huzat nyomban újra kivágja. A lábammal épp elérem az ajtót, nagyot rúgok belé. Illetlenség, elismerem, de magam körül sem tapasztalok túl sok illedelmet. Látom, az osztályvezető úr neheztel. Modortalanságom netalán még őrá is rossz fényt vethet, gyorsan elhatárolja magát: Ami megtörtént, megtörtént, most már nem kell idegeskedni – szól feddőleg. Azt felelem, cseppet sem vagyok ideges, viszont a büntetéshez nem tartozik hozzá, hogy huzatban üljek és egy tolató mozdony Diesel-bűzét nyeljem.

Majd visszamerülök Dali naplójába. Felizgat a Nietzschéhez való kötődése. Ez nekem már régóta feltűnt: a spanyol érzékenység a germánok iránt. Ortega is Nietzsche-tanítvány volt; Unamuno meg egyenesen elnyerhetné a Nietzsche legunalmasabb tanítványa címet. „Nietzsche olyan pipogya fráter volt, hogy élhetetlenségében végül megőrült, pedig ezen a világon csak egy dolog számít igazán: normálisnak maradni!” Dalinak ez a mondata mélységesen felháborít. Hát nem érti ez az ember, hogy Nietzsche legbecsületesebb és legkövetkezetesebb tette volt az őrülete? És hogy az anális aranydiaré sosem zuhogott volna ilyen megállíthatatlan bőséggel az ő tárt erszényébe, ha Nietzsche éppen olyan „normális”, azaz józan és számító maradt volna, mint ő, Dali? Elvégre valakinek keresztre kellett feszülnie az erkölcsért, hogy mások aztán ilyen jó pénzért kiárusíthassák…

De nem tűnődhetem tovább, szólítanak; „most sietve ugrott hát talpra, hogy az irodába kövesse a vámost”. Ott ülnek mind, a szürke emberek. „Egyikük cigarettázott, a másik valamiféle irományok közt lapozgatott, a harmadik őt fürkészte – ködös tekintete előtt úgy összemosódtak, hogy Köves végül egyetlen, háromfejű, hatkezű gépnek látta őket”: saját, prófétikus szavaim, A kudarc című regényemből. Emberem, a fővámos, most papírokat rak elém: olvassam el és írjam alá. Mi ez? A jegyzőkönyv, mondja. Olvasni kezdem. Az első mondatnál – csaknem három sort tesz ki – elakad a lélegzetem. E pillanatban megszáll, elönt és lenyűgöz a tisztánlátás. E pillanatban végre pontosan tudom már, hogy mi történt velem. Szinte heurékát kiáltanék. Mindent, mindent, / mindent értek, / mindent átlátok már! / Hollóid szárnyát hallom suhogni… – igen: ez a három sor lényegében azt tartalmazza, hogy 1991. április 16-án, satöbbi, miután ő, a vámhatósági ember ismertette velem a vonatkozó valuta-, devizaszabályokat, a kivihető összeg felső határát és az azon felüliek engedélyhez kötöttségét, felszólított, satöbbi. Mármost ez az ember semmit sem ismertetett velem. Felszólítani, igaz, felszólított: ezt azonban korántsem korrekt és törvényes felszólításnak, hanem váratlan keresztkérdésnek ható formában tette. Ezzel a kérdés eldőlt, megindult egy bizonyos mechanizmus. Legalább ötven esztendeje, amióta országom a kultúrvilág és legfőképpen önmaga ellen háborúba lépett, azóta ebben az országban – mondjuk, három év megszakítással – minden törvény mindig törvénytelen volt. Ennek a vámembernek az eleve bűnöst föltételező, álnok kérdése mögött az én fülemben csizmák dübörögtek, mozgalmi dalok harsogtak, hajnali csöngetések sikongtak, az én szemem előtt börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeztek. Aki erre a kérdésre válaszolt, nem én voltam, hanem az évtizedek óta gyötört, idomított, tudatában, személyében, idegrendszerében sérült, ha éppen nem halálra sebzett polgár – de inkább fogoly, mint polgár. Még most, még itt, még e pillanat tört része alatt is megdöbbent és fölkavar az önsajnálat, a felismerés, hogy így éltem le az életemet, ahogyan leéltem, és hogy ez a méltatlan és gyilkos élet ilyen mélyen véste be gonosz jegyeit az ösztöneimbe. Ez az ember – fölteszem: anélkül, hogy maga is tudott volna róla – a puszta magatartásával, a modorával jóeleve hazudni kényszerített. Az ítélet nem egyszerre jön, az eljárás maga válik lassanként ítéletté (Franz Kafka: A per). Szinte sajnálom, hogy emberemet, a vámost, nem részeltethetem a megvilágosodásomban, hogy nem oszthatom meg vele nyilvánvaló igazságunkat. Elvégre ő is ember, neki is vannak ösztönei. És az ő ösztöneibe is ugyanazt vésték bele az évtizedek, mint az enyéimbe, csak éppen az ellenkező előjellel. De mivel a kapcsolatunk olyan, amilyen – eufémisztikusan szólva hivatalos, azaz száz százalékig elidegenedett –, én ezt sosem tudom elmagyarázni neki, akkor sem, ha történetesen megértené, amit egyébként kötve hiszek.

Azt mondom tehát, hogy a jegyzőkönyvet, ebben a formájában, nem írom alá. Miért? Mert nem felel meg a valóságnak, hogy a felszólítása előtt ismertette volna velem a törvényt. De igenis, ismertette. Jó, mondom, aláírom, ha kiegészíthetem a saját észrevételemmel. Mit akarok észrevételezni? Azt, hogy a felszólítása előtt semmi esélyt nem adott nekem a megfontolásra, a gondolkodásra, hogy a józan értelmem kerekedjen felül az első érzéseimen. A jegyzőkönyvet vagy aláírom így, vagy sehogy, hangzik a válasz. Akkor sehogy, így én. Könnyed, ámbár ingerült vállvonogatás. Egy szőke bajszos alvámos most az alábbi kijelentést teszi: „Tanú vagyok; én ott voltam, amikor figyelmeztetted.” Kijelentése nem lep meg, de most már határozott hányingerrel küzdök. Futólag megjegyzem, hogy tanú, az ősidők pereitől a legkorszerűbbekig, mindig, mindenre akadt. És miközben útlevelemet, a lefoglalt 4000 schillingről szóló nyugtával együtt visszakapom, hozzáteszem még, hogy roppant nehéz lesz elhitetni ezzel az országgal, hogy szabad. Ezt azonban megbánom, olyan mondatot ejtettem ki, amely ontológiailag éppolyan értelmetlen, mint szemantikailag, vagy akár a legszűkebb praktikumot tekintve. Sokkal inkább foglalkoztat az a, mondhatnám kielégítő érzés, hogy mindaz, ami itt történt és történik, a legsajátabb képzeletem terméke, és a legsajátabb képzeletem törvényei szerint történt és történik. Hivatkozom ismét az, akár csak egyetlen „hűséges olvasómra” – aki talán egyedül én vagyok: prófétikus regényemben ezt a jelenetet szinte szórul szóra olvashatja. Ugyanez a magatartás, ugyanez az eljárás, ugyanez az émelyítő törvényeskedés, miközben tetőtől talpig kirabolnak, majd meggyalázva és homályos fenyegetésekkel bemocskoltan az ismeretlen ég alá kilöknek. Mint különös, regénybeli alteregóm, Köves, én is a tágasabb világba indultam, hogy egy isten háta mögötti, mocskos határállomásra érkezzem, ahol itthon, nyomorúságosan, végzetesen, halálosan itthon vagyok. Az élet, lám, utánozza a művészetet, de csakis az olyan művészetet, amely az életet vagyis a törvényt utánozza. Nincs véletlen, minden értem és általam történik, és ha majd bejárom utamat, megértem végre az életemet.



Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Dán
Német
Görög
Angol
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Izlandi
Olasz
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap