Kiss Judit Ágnes: Zaj

Kislánykoromban a gúny, s a feszült
igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
A szerelemnek hívott tévelygések,
a kín horga, min vágy volt a csali,
és bölcs lettem de süket, mint a vének,
vagy zaj van. Az Istent nem hallani.
Mi jöhet még? A lassú szétesés
sejtről sejtre. A kíméletlen gének
sodornak már a végső csönd felé,
míg hallgatom a szívverésem. Félek.
 
(Túl mindazon, de innen mindezen
mi mást tehetnék, minthogy létezem?)