Kiszely Diána: Mert

Aranyat. Tömjént. Mirhát.

Ne sírj hát.

Kérve kérünk.

Mert nem bírjuk elviselni

hogy nekünk már nem

szabad így kiordítani

magunkból azt a fájdalmat

ami égeti vagdossa csépli

nyüstöli agyonnyomja

bennünk a lelket

aki rettenetes magányában

torkaszakadtából kiabálna

hogy segítsen már valaki

kimenekíteni innen

Mert ez az egész nem stimmel

itt valami annyira bűzlik

hogy véresre marta

az orrnyálkahártyát

s a fröcsögő vértől már látni

sem lehet azt az apró pontot

aki bent visít

Mert kifordítottad

magadból magad

leapasztottad nedveid

kifacsartad idegeid

Mert nem ordíthatod

hogy kit érdekel

az arany a tömjén a mirha

vigyétek

menjetek

anyu segíts

Mert kérve kértek.

Ezért csak annyit mondasz.

Köszönöm, jól vagyok.

Már ha megkérdezik.

Oro. Incenso. Mirra.

Non pianger’ dunque.

Ti scongiuriamo.

Perché non possiamo sopportare

che a noi non sia più permesso

esternare gridando così

quel nostro dolore interno

che brucia taglia picchia

logora soppressa

l’anima dentro di noi

che nella sua tremenda solitudine

vorrebbe urlare a squarciagola

che venisse qualcuno

a liberarla da qui

Perché tutto questo non quadra

qui qualcosa puzza talmente

che aveva roso sanguinante

la mucosa nasale

e dal sangue che schizza

ormai non è più visibile

quel puntino minuscolo

che strilla dentro

Perché da te stessa

avevi rivoltato te stessa

avevi prosciugato le tue linfe

avevi spremuto i tuoi nervi

Perché non puoi urlare

a chi vuoi che importi

l’oro, l’incenso, la mirra

portateli via

andate via

madre aiutami

Perché ti avevano scongiurata.

Perciò risponderai solo così.

Grazie, sto bene.

Sempre se te lo chiederanno.