Kondor Béla: Più silenziosamente, più lentamente (Halkabban, lassabban Olasz nyelven)

Szólni kéne már, ó, könyörgés!
A vágy leszáll szívemből,
egyre lejjebb, hamarabb,
szólnia liliomoknak,
violáknak, ibolyáknak
– akik harmatos, nehéz
zárukat az égre nyitják
a szüzeknek, hogy rohadjanak,
hiszen gyalázatos ábrándok
vagyunk mind.
Egyre lentebb, hamarább.

Évek söpörtek mosolygó
halomba sok csontkoponyát,
én lesem ez ős-dombokat
és időtlen óta balga,
locska lányt imádok.
Hirtelen nézés a szemében,
néha eljön, sápadó
kis hasa árteli Hold,
aki halavány falak tövén
tétova-vad, előrelép
és ha letérdel, reszketni kezd,
ahogy a halotti hantok
mélyében teljesületlen
hagyott szívek hullámzanak.
Halovány falak tövén
tűnődve-kegyetlen
álmodozom, dobbanva
számlálom ujjaimon.

Lám ott egy zöldkezű
meztelen rózsaág
vérszín bóbitájával
ölő és ölelő savba simult.
De látom a többi virágot.

Elégült emberek
fonnyadt kacajkájával,
lehulló térdeknek
főhajligatásával a szavak
gőzölő párájához
csöndhalált halni vész.
És egyre halkabban,
halkabban, lassabban
– ringató kacska kéz –
halkabban, lassabban.

Oh, invocazione, sarebbe ora di parlare!
Il desiderio discende dal mio cuore,
sempre più giù, quanto prima
per rivolgersi ai gigli, alle viole
del pensiero, alle mammole
 – a coloro, che spalancano la loro
rorida serratura pesante al cielo
alle vergini, per far imputridire,
tanto siamo tutti fantasie
abominevoli.
Sempre più giù, quanto prima.
 
Gli anni avevano ammassato tanti
crani d’osso in un mucchio sorridente,
io osservo queste antiche colline,
e adoro da tempo immemore
una melensa ragazza loquace.
Sguardo improvviso nei suoi occhi,
a volte viene, la sua piccola ventre
diafana è luna piena. Chi ai piedi
delle mura bigie è belva esitante,
avanza d’un passo e se inginocchia
comincia a tremare, come nel
profondità delle zolle mortuarie
ondeggiano i cuori lasciati inappagati.
Ai piedi delle mura bigie sogno
vagheggiando crudelmente
battendo conto sulle dita.
 
Ecco, di là, ramo di rosa spoglia
con la mano verdastra
e con il suo pappo color sangue
nel abbraccio del acido assassino.
Ma vedo gli altri fiori.
 
Con piccole risate avvizzite
degli uomini soddisfatti,
con la genuflessione delle
ginocchia piegate presso
l’anima evaporante della parola
perisce da morte silenziosa.
E sempre più silenziosamente,
più silenziosamente, più lentamente
– mano paralitica cullante –
più silenziosamente, più lentamente.