Kormos István: Dülöngélünk

Megyünk fekete jövendőnk
felé sorban.
Oda is érünk: vagy élve,
vagy csak holtan.

Előttem az öregapám
lassan billeg.
Ráhúznak az útja végén
csuda-inget.

Egyik kezét öreganyám
sírva fogja.
Kicsiny hátához odanőtt
koporsója.

Anyám kontyát messze elől
bontja a szél.
Dinnyét eszik apám a kék
ég szélinél.

Mennek nénjeim, bátyáim,
húgok, öccsök.
Kockát vetett sorsuk fölött
kilenc ördög.

Magától gurul karikám
dombon által.
Lánypajtásaim futosnak
rongybubákkal.

Hajdanvolt iskolatársak
kéz-láb nélkül.
Kutyám árokparton nézdel
szeme nélkül.

Fák, tűzfalak, malacvisi-
tásos ólak.
Szívetekbe a gránátok
most csapódnak.

Hosszú út, a parázsodon
hányan mennek.
Kavarognak s csukott szájjal
énekelnek.

Dülöngélünk forgó jövőnk
felé sorban.
Oda is érünk: vagy élve,
Vagy csak holtan.
 

Andiamo verso il nostro futuro
in fila tutti quanti.
E ci arriveremo: forse vivi,
forse solo da morti.

Davanti a me mio nonno
barcolla piano.
Alla fine della via, una camicia
magica gli infileranno.

Una mano, piangendo, gli tiene
mia nonna.
S’è attaccata una piccola bara
sulla sua schiena.

La crocchia di mia madre
il vento discioglie.
Ai bordi del cielo mio padre
mangia il melone.

Camminano le sorelle, i fratelli,
sorelline, fratellini.
Nove diavoli hanno tratto il dado
sui loro destini.

Il mio cerchio rotola da solo
attraverso la collina.
Le mie amiche scorazzano
con bambole di pezza.

Compagni di scuola di una volta,
senza gamba, ne mano.
Senza occhi guarda il mio cane
in riva al fossato.

Alberi, le mura portanti, strillo dei
maiali nel porcile.
Nei vostri cuori scoppieranno
ora  le granate.

Strada lunga, sulla tua brace, quanta
gente cammina.
Vorticando, cantando con la
bocca chiusa.

Barcolliamo verso il nostro futuro
in fila tutti quanti.
E ci arriveremo: forse vivi,
forse solo da morti.