Kormos István: Majd tél jön

Egy rét valahol most csupa tücsök-
cirip, ráhömpölyög az éjszaka,
füvét fölverik csillagok,
más néven lucsokfagyott zúzmara;
ha ott járnál, hullnék térded elé,
de fogaim közt szóbilincslánc csörren,
mintha volgai hajóvontatók
húznák hullámmal szembe fölfelé;
nem pendül hetvenhét varázsige,
és ha pendülne, mire, mondd, mire?

Majd tél jön, hó boronálja szerelmem,
beharapott szám hangtalan telel,
mert rühes róka lett a beceszó,
annyi lányfülbe mormolásztam el;
az udvaron jégbealvad a csap,
fölöttem nem leszel se hold, se nap.

Da qualche parte il prato è tutto uno zirlio
dei grilli, su di lui la notte si distende,
le stelle svegliano la sua  l’erba,
ossia la pruina della poltiglia ghiacciata;
se tu passassi di là, cadrei in ginocchio davanti a te,
ma tra i miei denti tintinna la catena delle parole,
come se la stessero trainando all’insù
i bardotti di Volga, contro corrente;
non vibrano settantasette formule magiche,
anche se si vibrassero, a che pro, dimmi, a che pro?

Poi verrà l’inverno, neve erpica il mio amore,
il mio labbro morso sverna muto,
il vezzeggiativo diventato una volpe scabbiosa
per averlo mormorato nell’orecchio di tante donne;
il rubinetto del cortile nel ghiaccio si trasforma,
sopra di me non sarai né luna, né sole.