Kormos István: Szélház, nincs fala

Szélház, nincs fala; négy
égtáj néz ide irgalomtalan,
mennyét egy bosszús angyal rúgta le,
padlóját tenger hörbölte magába;
kicsavart ablakredőny tántorog
messzi-kémények ollóiba bukva,
szilánkos ablak, ikrás fénycsomót
fullasztott hamujába; kondulás
egy talán-nincs-is-toronyban, acél-
hurok hangja szívre tekeredik.
Emlékek kőkolonca! téveteg
reflektor két lányarcot villogat:
az aranyfejü nem lehet húgom,
a fekete újjászülő anyám.

Casa di vento, senza pareti; lo sguardo dei
quattro punti cardinali la trapassa spietatamente,
angelo dispettoso con un calcio tirò giù il soffitto,
il mare si bevve il pavimento in un unico sorso;
traballa la tapparella della finestra divelta
cascando tra le forbici dei comignoli lontani,
finestra scheggiata, soffocò nella sua cenere
getto di luce granelloso; rintocchi
di un forse - non  -  esiste -  campanile,
la sua voce d’acciaio - laccio intorno
al cuore s’annoda. Peso morto dei ricordi!
riflettore vacillante illumina due visi di ragazza:
la testa dorata non può essere mia sorellina,
la nera è mia madre che risorge.