Tengermély (Magyar)
Sötétség tengermélyi csöndje.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve, valahol
menyét-lábú másodpercmutató,
szurokba mártott négy szobasarok,
vagytok-e – –
Álomtalan ágy imbolyog velem:
úszó sziget korallok kése közt;
az arc tenyérben; válj tenyér homokká,
fölinni ébrenlétem cseppjeit.
Ha most látnál! hiányod-kalodában!
Lehúnyt szempillád mögül madarak
suhognának a kín falaira,
s akkor sötétem csőrrel szétverik,
szárnyukkal csöndemet is szétverik.
Akkor világítana homlokod,
gyerekkorom Szent-István napjait, zöld,
sárga, fehér, piros rakéták dörgő
csillagaival idézve, szaladna
tíz fényujjad a halántékomon,
édes lehelleted az arcomon.
Felröpítenél három buborék
ezüst-nevetést, falhoz koccanót,
egyikből lenne álmos kiscsikó,
másikból széna, harmadikból jászol,
s lennének újra ezüst buborékok,
abból Három Királyok; idejön
ágyamhoz Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
fülembe kántál, s nagy botjuk lekoppan.
Utánuk te, zöldvessző-derekú,
cipőidből kilépsz, hozzám hajolsz,
villog két térded: villamos halak,
szétúsznak a mélytengeri sötétben,
megtölteni meleggel; kibomol
hajad erdeje elborítani,
hagyod nyers tüzét szétáramlani,
szíved harangjátékát hallani.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve kölcsön-órám
menyét-lábú másodpercmutatója,
szurokba mártott négy szobasarok
egy intésedre földerengenek.
De most csak ez a tengermélyi csönd.
E tengermélyi sötétség körül.
Sós veriték, vállcsontok ropogása.
Az ablakot eső és szél sikálja. Feltöltő | Cikos Ibolja |
Az idézet forrása | http://dia.jadox.pim.hu |
|
L'abisso del mare (Olasz)
Il silenzio dell’oscurità degli abissi.
Oggetti sprofondati: tavola, sedia, bicchiere,
bicchiere colmo d’acqua - inchiostro, camicia
bianca crollata a terra, la bella calligrafia di Attila
inchiodata sulla parete, da qualche parte lancette
dei secondi a zampa della donnola,
quattro angoli della stanza immersi nella pece
ci siete - -
Letto insonne ondeggia con me:
tra i coltelli dei coralli un’isola flottante;
viso nel palmo; mutati palmo in sabbia
per imbeverti le gocce della mia veglia.
Se mi vedessi ora! nella tua trappola – mancanza!
Da dietro le tue ciglia chiuse,
uccelli fruscerebbero sulle pareti del tormento,
e con il becco spaccano la mia oscurità,
con le ali spaccano anche il mio silenzio.
Allora s’illuminerebbe la tua fronte,
evocando con tuonanti stelle, verdi, gialli,
bianchi , rossi, i giorni di Santo Stefano
della mia infanzia, le tua dieci dita di luce
scorrerebbero sulla mia fronte
e il tuo alito dolce sul mio viso.
Faresti volare tre risate di bolla argentate
che si urterebbero contro la parete,
una diverrebbe puledro assonnato,
l’altra fieno, la terza mangiatoia, e ci sarebbero
delle nuove bolle d’argento, e di quelle i re magi;
Gaspare, Melchiorre e Baldassarre si accostanno
al mio letto, cantandomi nell’orecchio,
il loro grande bastone batte il colpo.
Dopodiché tu, con la schiena di giunco verde,
ti scalzi le scarpe, ti protendi verso di me,
le tue ginocchia brillano: pesci elettrici che
si sparpagliano nel oscurità dell’abisso,
per colmarlo di caldo; la boscaglia
dei tuoi capelli si spiega per coprirlo,
lasci spandersi il suo fuoco grezzo, ascoltare
il concerto delle campane del tuo cuore.
Oggetti sprofondati: tavola, sedia, bicchiere,
bicchiere colmo d’acqua - inchiostro, camicia
bianca crollata a terra, la bella calligrafia di Attila
inchiodata sulla parete, la lancetta dei secondi
a zampa della donnola dell’orologio preso
in prestito, i quattro angoli della stanza immersi
nella pece, si schiariranno al cenno tuo.
Ma ora solo questo silenzio degli abissi.
Quest’oscurità degli abissi tutt’intorno.
Sudore salato, scricchiolio degli omeri.
Pioggia e vento strofinano la finestra.
|