Kosztolányi Dezső: Ó, a halál.

Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll,
s könnyes, pityergő szájunk megremeg.
Ó, a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll -
Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk,
tépázza gallérunk, ijedve forgunk,
és kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
sötét szobákba kuksol reszketeg,
lepedőben - így mondta épp a dajka -
kasza van a kezében, nincsen ajka,
és fondoran vigyáz,
mikor suhan az esti láz,
s a hőmérőn, ha ugrik a higany,
csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Ő a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
de kis szobánkba fekete az ablak,
az éjbe kint
Ő ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küszködünk vele,
s játékpuskánkat fogjuk ellene.

Solo noi la conosciamo, noi bambini piccini.
Ci sbarra la strada,
e la nostra lacrimosa bocca piagnucolando trema.
Oh, la morte.
Compagno di giochi e scherza con noi.
Vola a perdifiato –
E’ lei la rincorrente - ahinoi, ahi, poveri noi,
strattona il nostro bavero, spaventati piroettiamo,
e tra gran risate ci spacca il naso.
La vediamo nei pozzi, sulle acque profonde,
sta rintanata tremante nelle stanze buie,
tra le lenzuola – proprio così diceva la bambinaia –
tra le mani tiene una falce, non ha le labbra,
osserva in modo intrigante,
quando si alza la febbre serale,
se sul termometro il mercurio fa un balzo,
ride sarcastico nel pugno ossuto.
E’ lei, che si diverte,
E’ lei la morte.
Nella notte di carnevale i grandi fanno la festa,
ma nella nostra minuscola stanza è nera la finestra,
Lei là fuori nella notte,
suo sguardo su di noi tiene.
Noi bambini, contro di lei siamo noi, che combattiamo,
e puntiamo contro il nostro fucile giocattolo.