Kosztolányi Dezső: Ó én szeretem a bús pesti népet

Ó én szeretem a bús pesti népet,

mely a Külső-Józsefvárosba tépett

ruhákba jár vasárnap délután,

és ámolyogva, szédelegve hallja,

hogy döng a tükrös kávéházak alja,

s a mozi-reklámokra néz tunyán.

Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,

hogy csöndben élek, nem nézek felétek,

s az álmok lenge fodrát fodrozom.

Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,

kis görbe közein a téli sárnak

vezeklőn járok az utcátokon.

Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,

letaposott cipősarokkal, árván,

kávémérésbe bújva hallgatag.

Éhes leányaik, kiket szeretnek,

kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,

gázláng alatt sötéten állanak.

Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?

Ki leste meg, van-e ágyukba párna?

Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?

Én láttam a munkást és lázra bujtott,

sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,

és láttam a föld vérező szivét.

Bármerre mennék, ide visszatérnék,

bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,

a gondodat kiáltaná a szám,

mert bánatkővel van utcád kirakva,

szemed a bánat végtelen patakja

s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.

Oh, how I love the sad people of Pest,

who stroll on the outskirts of József-town

in their rent garments, on a Sunday afternoon

and lingering, they listen, as from below

hums the mirrored coffee-houses' drone

and they gaze at the movie posters, indolent.

I have felt it nearly a sin so many times,

in peacefulness I dwell, from you avert my eyes:

rippling on the ethereal flounce of dreams.

So then at such times, on a forlorn Sunday,

winter's mire thick on the twisted byways,

I come to your streets in penance.

Here they live on the pavement, the dear ones,

boot-heels worn, trampled down, orphans,

hidden behind the coffee-stalls, silent.

Their starving girl children, held in love's embrace,

threadbare orphans, sickly tired saints,

they stand darkly beneath the gas flames.

Who has seen what is concealed in their rooms' shadows?

Who has looked to see if upon their beds there is a pillow?

Who has seen what they are, the sad people of Pest?

I have seen the worker, in his fever lain,

his face pallid from smoking bad cigars,

I have seen the earth's heart with blood stained.

For wherever I would go, it is to here I would return,

wherever my path leads, it is your care

accursed, poor souls, that my mouth would scream.

for your streets are laid with worry-stones,

your eyes sorrow's infinite stream,

and alas, for this land, this sad land is my home.