Kosztolányi Dezső: Udovica u tramvaju (Özvegy a villamosban Horvát nyelven)

Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?

Ovoj udovici u punu tramvaju
nitko neće
mjesta dati.
Samo stoni, izviruje
gdje bi
sjela.
U očima joj piše: milost,
dobri ljudi.
Izdaleka ja dolazim,
kroz dječje sobe i kroz groblja
sa mukom se naprijed tiskah
dok sam dospjela ovamo.
Al muž mi je umro, branitelja nemam,
pomriješe i sinovi,
kćeri drage i zetovi,
pa sad sama
moram klecat ovim putem sve do
posljednje postaje.
Recite, ljudi,
kad me vidite kako se nesigurno njišem
u svom izvanredno neobičnom malom crnom šeširu
klecavih koljena
i od čestih poroda
opuštena trbuha,
zar ne mislite na svoju
mater?